Részletek a kiállításból

A sötét középkorról alkotott kép csupa kellemetlen, rémisztő és brutális dologból épül fel: rideg kőfalak, a higiénia teljes hiánya, fájdalmas, testet trancsírozó orvoslás, könyörtelen háborúk, kínzások, kegyetlen urak, a sors csapásainak kiszolgáltatott parasztok és persze a vár legmagasabb tornyának legfelső szobájában éldegélő, férjét hazaváró hölgy. Csupa fantáziaborzoló szörnyűség, de mind közül az egyik legmegkapóbb az urához hűséges asszonyka, derekán az elmaradhatatlan, kissé kényelmetlen és durva, mégis elképesztően szexi erényövvel. Habár a középkor valóban nem a komfort csúcsa volt, sok képzetünk mégsem igaz. Néhányuk a felvilágosodás és a romantika korának terméke, amikor is imádtak az egzotikus középkor rettenetében fürdőzni, hiszen a sötétnek kikiáltott éra homálya még fényesebbé tette a felvilágosult korszakokat.

Az egyik ilyen kitaláció, fájdalom, épp az erényöv, amelyhez olyannyira ragaszkodik kultúránk, hogy egészen a legutóbbi időkig nem derült fény arra, hogyan is lehetett hetekig vagy akár évekig viselni ezt a durva vasszerszámot. A válasz mára világos: sehogy. Ma már a történészek evidenciaként beszélnek arról, hogy az erényöv mítoszát a 18. században alkották meg, majd datálták vissza a 12-16. századra. A tárgyi emlékek javarészt a 18-19. században készültek, és a jelenséggel kapcsolatos képi és szöveges emlékek sem utalnak arra, hogy a középkor sötétjében bárkinek is valaha eszébe jutott volna abroncsba bújtatni neje alsó felét.

A furcsaság azonban nem az, hogy az erényöv csupán romantikus mítosz, hanem az, hogy ez a felfedezés az utóbbi tizenhárom év tudományos termése. Az erényövet egészen a legutóbbi időkig a középkori élet pikáns, ám valós részének tekintették. Ennek oka, hogy a tárgy olyan kanonizált források részeként jelent meg, mint a 18. századi enciklopédiák és tudományos beszámolók, sőt, a legutóbbi időkig a világ legpatinásabb múzeumainak középkorra datált tárgyai közt is helyet kapott néhány formásabb vasnemű. A csalás tényét nehezen dolgozza fel a tudomány, ezért is újszerű és ötletes a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tárlata. A kiállítás pedig nemcsak azért zseniális, mert hozzájárul egy történelmi mítosz leleplezéséhez, hanem azért is, mert mindeközben őszintén feltárja a történelmi fikciók gyártásának működését is.

A kiállítás az intim darabok utólagos konstruáltságát először is a józan ész alapján bizonyítja. Az erényöv valós használatának illúziója azért is meglepő, mert rápillantva ezekre a tárgyakra nemcsak azt nehéz elhinni, hogy ezt viselve meg lehetett úszni a fekélyes altáji sebesüléseket, hanem azt is, hogy némi nem túl kreatív ügyeskedéssel ne lehetne megejteni a kívánt félrelépést, lakatosismeret ide vagy oda. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban bemutatott tárgyak jól hangsúlyozzák ezt az abszurditást: a nehéz vasabroncsok és reteszes zárak inkább emlékeztetnek egy kínzókamra apparátusára, semmint házastársi zálogra.

A valós használatnak azonban nemcsak az első ránézésre szembetűnő, praktikus okok mondanak ellent. A korabeli szöveges emlékeket vizsgálva sem találkozunk az erényöv jelenségével. Amint arra a kiállítás szöveges része is felhívja a figyelmet, sem Bocacciónál, sem Chaucernél, sem Rabelais-nál nem találkozunk vele, pedig a kulccsal bajlódó szerelmesek képe igencsak magas labda lehetett volna a szatíra klasszikusai számára. Ugyanakkor megtudhatjuk, hogy a szó maga létezett, de azt szimbolikus értelemben, a tiszta, Úrhoz hű élet allegóriájaként használták.

A kiállítás ettől a szimbolikus jelentéstől vezeti a látogatót azokhoz a szöveges emlékekhez, amelyekben megpróbálták szó szerinti értelemben használni az erényövet. Bourdaille abbé és Voltaire szövegeit hozzák példának, ahol ez az átfordítás a férj nevetségessé tételére szolgált.

A szöveges emlékek mellett képeken is bizonyságot nyer: az erényöv nem ruházati tárgy, hanem az irónia céljával szó szerintivé fordított szimbólum volt. A 16. századi, prostituáltakat ábrázoló metszetek szinte tobzódnak a szimbólumokban. Egy ilyen kontextusban az erényövet viselő hölgy felé kivont kulccsal közeledő kliens nem egészen a házastársi hűség témában gazdagítja a vizuális emlékeket.

Fotó: Blahák Eszter (A képek forrása: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)

A kiállítás tárgyi anyaga sajnos egyetlen eredeti darabbal sem büszkélkedhet. Üsse kő, hiszen mint megtudjuk, az eredeti, középkorra datált darabok sem eredetiek, hanem 19. századi hamisítványok. Egy kivétel mégis akad, egy rusztikus darab, amely valóban a 15. században készült (a múzeumban a 70-es években készült másolat látható). Mielőtt azonban megörülnénk, hogy mégis igaz a legenda, a feliratból kiderül, hogy a tárgy eleve hamisítványnak készült. A bebörtönzött, majd gyermekeivel együtt meggyilkolt Francesco da Carrara negatív propagandáját szolgálta. Az erényövet kiállították, hogy az emberek elhiggyék, egy szadista perverz nyerte el méltó büntetését.

Hihetetlen, de néhány erényövet valóban használtak. A 19. században olyannyira hittek az erényöv mítoszában, hogy „felelevenítették” az eszközt. A vékonyra kovácsolt, bőrrel bélelt darabokat a nők erőszak elleni védekezésként viselték, fiatalokra pedig a maszturbáció kísértését elkerülendő applikálták. A kiállítás ezekből is kínál némi sokkoló ízelítőt.

A tárlat egy rövid szöveges konklúziót is tartalmaz, amelyben összefoglalják az erényöv valós történetét. A feliratot kissé nehéz olvasni, mivel előtte lóg néhány 19. századi darab, demonstrálva azt, hogyan fedte el a hangzatos legenda a valóságot.

A Semmelweis Múzeum röviden, ám meggyőzően leplezi le a történelem utólag konstruált darabkáját. A kiábrándítás azonban nem „fájdalmas”, az erényövek még ebben a kontextusban is megkapják a nekik járó, erény és erkölcstelenség határán billegő, bizarr hangulatot. A vitrinek fölött vörös „szoknyácskák” függnek, a tárgyak alatt pedig puha, enyelgésre alkalmas fehér szőrme hullámzik. Történelmi tényként kénytelenek vagyunk lemondani az erényövről, a róla kialakult mítosz azonban él, és tovább szorongatja a bujaságra éhes lovagfeleségek altáját.

A kiállítás 2010. szeptember 26-ig látogatható.

Vö. – kovácsy -: Hogy volt, hogy nem volt 
Szablyár Eszter: A felvilágosodás hazugsága: az erényöv