Az, hogy az építészeti kommunikáció jószerével nem létezik, teljes egészében az építésztársadalom hibája. Nincs még egy szakma, amelyik ennyire sérült identitással és kevéssé artikulált értékrenddel próbálna helyt állni olyan felelősségteljes poszton, mint amit az idézett gondolat vázol. A világ megmentéséről már ne is szóljunk, amely az Építészet hónapjának mottója szerint szintén a frusztrált, túlterhelt és alulfizetett építészek feladata lenne. A válság ugyan kicsit könnyített a terheken: nincs munka, lenne tehát idő az eszmecserére, a traumatikus élmények feldolgozására. 

Feltűnően sokan nyüzsögtek idén a Gödörben az Építészet Világnapján (október 4.), és a FUGA-ban is október 1-jén, az intézmény egyéves születésnapján. Higgyük el jóhiszeműen, hogy ezúttal a tömeges érdeklődés nem az ingyen megszerezhető, a jogszerű működéshez kötelezően begyűjtendő kreditpontoknak köszönhető.

A témaválasztás indokolt volt, és fel is szólalt sorban mindahány, az építészeti kommunikáció területén jelentős orgánum: az Octogon, a hg.hu, az Építészfórum, a Metszet című folyóiratok és az említett idézet előadója, a Kortárs Építészeti Központ képviseletében. Más és más közelítéssel, de voltaképpen mindnyájan ugyanarra a következtetésre jutottak: a magyar építészet nemcsak arra képtelen, hogy a külvilág, horribile dictu a külföld felé artikulálja az értékeit, de önmagára is alig-alig képes reflektálni. Holott vannak értékei, válság ide vagy oda, születnek közölhető, pozitív példák, az építészet azonban ma Magyarországon csak közéleti vagy politikai botrányok ürügyén foglalkoztatja célközönségét.

Nem mindenütt történik így a nagyvilágban, ezért is határozott úgy tavaly a Budapesti Építész Kamara, hogy létrehozza a FUGA-t, egy saját működtetésű, önfinanszírozó, kulturális-információs bázist Budapest szívében, a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt, a Katona József Színházzal szemben. A két intézmény együttműködését is tervezték, ennek jegyében emelték a fellengzősen Művészetek Hídja névre keresztelt fémszerkezetet a két épület közé. Az alumínium állványzaton azóta nemigen mászkálnak a múzsák, ahogy a nagyratörő tervekkel és programmal megálmodott építészeti központ is felemás módon váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az indulása is ellentmondásos volt, hiszen akkor már sikerrel működött a KÉK, amely mögött nem állt szervezeti háttér: önszerveződő kezdeményezésből vált sikeres kommunikációs csatornává. Sokakban ébredt kétely: egy ilyen kis létszámú szakmának vajon szüksége van-e újabb fórumra, amely ráadásul még az önfenntartás terhét is kénytelen cipelni? 

A FUGA induló programja nemcsak az építészeti tájékoztatást tűzte ki célul, hanem kulturális rendezvényekkel bevételre is igyekezett szert tenni. A szakmán kívül megcélozta a budapesti nagyközönséget és a turistákat is, könyvesboltot kívánt működtetni, amelyhez eredetileg kávézó is dukált volna. Az új főutca felé nyitott, vonzó, hívogató portált tervezett, fényreklámmal, havonta változó épület-makettel a kirakatban. Kiállításokat és előadásokat kínált, pénteken jazzt, hétvégén gyerek-programokat. A hetente érkező hírlevélből megítélhetően mindezt becsülettel igyekezett is beváltani, a várt pezsgő élet mégis elmaradt. 

És leszögezhetjük: nem a programok minősége nem volt eléggé csábító. Sokszor üldögéltem ott néhányad magammal a jeles meghívottak előadását hallgatva, és szinte szégyelltem magam. Az elfoglalt tervezőknek nyilván se ideje, se ereje elvergődni a belvárosba, pusztán intellektuális érdeklődés okán. Az építészet pragmatikus szakma, mentes az idealizmustól. Ám úgy tűnik, ez valamilyen formában végzetessé vált, és létében fenyegeti az amúgy is létéért küzdő szakmát.

 

Az előadások igyekeztek megfogalmazni, mire is lenne szükség, hogy az áhított kommunikáció feléledjen. Életkortól függően szalonnak vagy bulinak titulálták a találkozás óhajtott színhelyét – pedig helyszín már van, éppenséggel ott ültünk. Igaz, nincs kávézó, csak termosz, viszont a könyvesbolt kínálata valóban pazar. Egy magába zárkózó szakma érdeklődésére szellemi pezsgést alapozni azonban úgy tűnik, meggondolatlanság volt. Bojár Iván, a megfoghatatlanul hangzó városarculati tanácsnok, leköszönő pozíciójából nagyon is megfogható gondolatokkal szolgált: felhívta a figyelmet az építészeti szakma elégtelen struktúrájára (például arra, hogy az elmúlt években az ezer háromszáz kamarai tagot számláló szakma nem tudta elérni, hogy az építészet stabilan egy adott minisztériumhoz tartozzon). Ő maga a KÉK-et találta egyedül életképes szervezetnek, amely stratégiával rendelkezik, és hatékonyan igyekszik alakítani mind a mentális, mind a fizikai környezetet. A magyar építészet súlyos hibájául rótta fel, hogy nincs jelen a nemzetközi porondon, nincs mondanivalója a világ számára. Utoljára az organikus építészet volt erre képes, de – mint Bojár rámutatott – annak ellenére, hogy gondolataik ma lennének igazán aktuálisak, például a fenntarthatóság szempontjából, többnyire formálissá vált ez az irányzat is, illetve egyéni teljesítmények és stratégiák mentén tudott csak őszinte maradni. 

Ha a magyar építészet teljesítményét általánosságban vizsgáljuk, valóban megállapítható, hogy sokkal inkább önmagával, mint a világgal foglalkozik, ezért is válhat közömbössé a laikus közönség számára. Ismét a KÉK előadásából idézve: „…a demokrácia, a konszenzus uralmának (unalmának) építészeti lenyomata, mely nem kedvez a kiugró teljesítményeknek: az egyformaság szürke ragacsa, ahol a legtöbb kitörési kísérletet ugyanabba az egyszerű, általános dobozba vernek vissza, és az összes libidó abban éli ki magát, hogy a végletekig csiszolja ennek a részleteit.” Ha ehhez még hozzáadjuk az elképesztően rossz kommunikációt (a négyes metró esete, amit a külföldi szakmai sajtó elismerésre méltó építészeti teljesítménynek tart, itthon viszont képtelen a városvezetés pozitív kommunikációval szimpatikussá tenni), és a társadalom igényeinek rendszeres figyelmen kívül hagyását, valóban úgy tűnik, hogy új, optimista és kommunikatív generációnak kell működőképessé tenni a rendszert.

Indirekt módon erre reflektált az építészfórum részéről Pásztor Erika Katalina érzékeny filmes emlékezése az Építészfórum alapítójára, Vargha Mihályra, aki épp a kommunikációt tekintette hivatásának, és ilyen vonatkozásban pótolhatatlan űrt hagyott maga után.  

Az intézményvezető Nagy Bálint, aki évek óta sikerrel működteti a szakmai körökben népszerű N&N Galériát, rezignáltan rezgő szakállal fogalmazta meg az esemény záró mondatait: kissé csalódott. Tervei szerint az Építészetről szeretett volna beszélgetést kezdeményezni, és ehelyett a szakmagyakorlás körülményeiről esett leginkább szó – ahogy az építész-társaságban hagyományosan lenni szokott. A körülmények valóban nem nevezhetők ideálisnak, áttörés azonban csak akkor várható, ha visszatérünk az építészet eredeti, világot formáló hivatásához, ismét a KÉK előadóját idézve: „Az igazi kérdés: hogyan akarunk élni, s hogy az építészet innovatív erejével képesek vagyunk-e a környezetünket ebbe az irányba fordítani… Ha valami rossz, az nem azért rossz, mert úgy kell lennie, hanem mert mi tettük azzá… Az építésznek megvan a képessége, és felelőssége is helyre rakni… Ez az építészeti kommunikáció szerepe, és ha lehet a kommunikáció építészetéről beszélni, akkor annak ma ilyesminek kellene lennie.”

Az építészet tehát küzd, bár elgondolkodtató a Gödörben párhuzamosan megrendezett Pályatévesztők kiállítása: az építészeti ambícióval indult világjobbítók mára szinte kivétel nélkül biciklit terveznek – azt viszont bámulatosat. Ha csak így, biciklin élhetjük túl a XXI. századot – ám legyen, de azért fedél sem árt a fejünk fölé. Azt pedig jobb, ha optimista építészek tervezik.