Ez nem egy nagy kiállítás, hanem tíz (valamivel nagyobb, mint) kicsi. Tárlatnéző szokásaink hamar átalakulnak (akinél nem, az lemarad a lényegről), mert a művek együttesében egyszer csak ráérzünk a gyűjtő személyiségére.
 Lakner László: Amon Düül, Fehér László gyűjteménye |
A tíz teremben elhelyezett tíz kollekció ugyanis tízféle mentalitást, művészethez való viszonyt, műgyűjtésről vallott elképzelést mutat. A „magángyűjtemény” szóban ez benne is van: az előtag világosan értésünkre adja, hogy – a befogadói szempontból nem túl érdekes jogviszony mellett – itt a privát szféráról van szó, még akkor is, ha az most közkincsnek járó nyilvánosságot kapott. Ami viszont teljesen bevett gyakorlat műtárgyak esetében, s Petrányi Zsolt kurátor meg is magyarázza a katalógusfüzetben, hogy miért: „a gyűjtemények a művészeti értékteremtés szerves részét képezik”. Továbbá megemlíti, hogy ennek a – gyűjtői témában második – kiállításnak a személyesség előtérbe helyezése volt a fő célja. Vagyis: most az általában szokásos, az érzelmeket és vonzódásokat kordában tartó, elméleti megközelítésű művészettörténeti vezérelv a szabad választás és válogatás felhőtlen örömét helyezi előtérbe, s ennek köszönhető a különös, szinte társalkodós látogatói élmény.
A tíz gyűjtőből ketten maguk is művészek, de úgy tűnik, a művész és civil gyűjtő között kisebb a különbség, mint gyűjtő és gyűjtő között. Ugyanis az eltérés fő oka nem a művek minőségében, még csak nem is azok financiális vagy eszmei értékében keresendő, hanem az egyéni ízléssel párosuló szándékban.
 Nemes Csaba: Flaneue, 2009. Hunya-gyűjtemény |
Van, aki koncepciózus kollekciót épít a befektetés tudatosságával, s van, aki úgy fejleszti ugyancsak koncepciózus gyűjteményét, hogy mindenek előtt elveit érvényesíti. Van, aki a hagyományos táblaképnél meghúzza a határvonalat, de van, aki installációs vagy technikai bonyodalmat nem ismerve a digitális és/vagy különleges elhelyezési/beüzemelési módot igénylő műveket is megszerzi. Van, aki marad a művészettörténeti kánon biztonságánál, s van, aki direkt szembe megy vele.
Legérdekesebbek azok a gyűjtemények, amelyek fokozottan személyre szabottak. Például Merics Imréé, a Baranya megyei állatorvosé, aki néprajzi tárgyak gyűjtésétől jutott a kortárs művészet közelébe, és pedáns válogatás helyett képeivel együtt Gaál József vájt teknőkből megfaragott fejsorozatát is bemutatja. Ezek több más művel együtt „helyben”, a gyűjtő lakóhelyén, a Tormáson berendezett „alkotóházban” születtek, ahol Merics Imre rendszeresen vendégül látja kedves alkotóit.
Hunya Gábor kollekciójának különlegessége, hogy következetesen politikus tartalmú művekre koncentrál a rendszerváltás időszakától napjaink társadalmi válságáig – többek között Pincehelyi Sándor, Bukta Imre, Ujházi Péter és Birkás Ákos témába vágó műveivel –, továbbá hogy a magyaroké mellett kortárs román alkotók műveit is gyűjti. A megtapasztalt közös múltnak (és jelennek) így parallel átiratát kapjuk – a románoktól tán még egy kicsit bátrabban is.
 Cseke Szilárd: Ez a telek nem eladó – Pálfi-gyűjtemény |
Pálfi György a Mások élete címet adta műcsarnoki bemutatójának, ami ugyancsak jelez egyfajta társadalmi érzékenységet, bár nála más szempont is szerepet játszik. „Különösen közel állnak hozzám azok a művek, amelyekben a művész a saját életébe enged bepillantást” – írja a katalógusban. Ám a művészek történetei érdekes módon nagyon hasonlítanak a mieinkre, így a műveken valójában a saját életünket nézzük. Pálfi György (több gyűjtőhöz hasonlóan) festményekkel kezdte, de szenvedélye ma már nem ismer technikai korlátokat, megszerezte Gőbölyös Luca lentikuláris technikával készült műveit (két fotó+szöveg egymáson), s ő birtokolja Nemes Csaba sötétszürkén mulatságos, a 2006. októberi zavargásokról készült animációs klipjeit is.
Gerber Pál képzőművész gyűjteménye annyira egyedi, hogy kilóg az összképből, de sajátos mű-minősítései nagyon élvezetesek. Ő a művészet perifériája illetve a névtelenek iránt táplál olthatatlan vonzalmat, s van is itt minden: mesterrajzok, vázlatok, giccshatár és színtiszta, továbbá sérült, Telcs Edének tulajdonított dombormű és nálunk ismeretlen, de hazájában számon tartott svéd grafikus 1988-ban 180 forintért vásárolt rézkarca. Ami közös bennük: a kivitelezés odaadó finomsága, más esetben pedig a „teremtmények” szellemessége. (Bónusz: a művek alatt olvasható a tárgy megszerzésének érzelmi oka és lebonyolítási folyamata.)
A rendezés nagyvonalúságának köszönhetően, a kArton illetve Kozma Péter meghívása révén az itthon még ritkaságnak számító fotógyűjtemény is kapott termet. Az anyag összeválogatása a tulajdonos fanyar humorérzékét sejteti, például László Gergely és Rákosi Péter elhivatott hagyományőrző tüzéreket ábrázoló képei.
 Ismeretlen festő: Olvasó nő, Gerber Pál gyűjteménye (A képek forrása: mucsarnok.hu) |
A fentiek mellett Barabás Lajos, Fehér László, Hoffmann István, a K. Petrys Ház és a K.A.S. Galéria gyűjteményének egy-egy szelete látható még a Műcsarnokban. Petrányi Zsolt azt írja, hogy „a kortárs műgyűjtemények kiállítása kísérlet a kortárs magyar művészet új kontextusának bemutatására, összefüggéseinek vizsgálatára.” Talán a kontextus a kulcsszó, mert bár a művek ereje elvitathatatlan (ami például igen jól szól a Fehér-teremben), a tárlat különleges íze mégis a múzeumi és az ensemble körülményekből adódik. Abból az ambivalenciából, miszerint a műalkotásoknak elvileg a kiállító tér az otthona, az itt láthatóknak azonban – ebben az együttállásban – ez már csak kaland.
A kiállítás 2010. május 23-ig látogatható.
Vö. Götz Eszter: Életre szóló kaland
Korányi Mátyás: Köztünk élnek
Varsányi Gyula: Fanatikusok a Műcsarnokban