A lap több szempontból is ellene megy a folyóiratokkal kapcsolatos elvárásoknak. Egyrészt felfogható könyvészeti ritkaságként is, hisz mindegyik példány (egyébként reciklikált papírból készült) borítóján más és más grafika szerepel, másrészt profi szinten sok mindent továbbörökít a kis példányszámban megjelenő, elsősorban az összeállító szubjektív értékítéleteit tükröző, nem egy esetben más kiadványokból cikkeket kölcsönző fanzinok hagyományából. Emellett sok szállal kapcsolódik „anyaszervezetének”, a 2002-ben alapított Antropológiai Közhasznú Egyesületnek a tevékenységéhez is, melynek alapvető célja többek közt a „univerzális társadalmi értékek ápolása”, a multikulturalitás, a tolerancia és a kultúrák közötti párbeszéd elősegítése, s esetenként olyan (egyébként igen sikeres) könyvek kiadása, mint például a világszegénység, a túlnépesedés, a népvándorlás, a Fair Trade és a fogyasztói társadalom aktuális kérdéseit tárgyaló Globalizációs túlélőkönyv középiskolásoknak.
Legyen a street art állatorvosi lova – kis képzavarral – például az idén pár hónapig az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán álldogáló festett műanyag elefánt (amely egyébként a Porcelánbolt az elefántban címet viselte). A lapot figyelmesen és igen türelmesen (erről később) végigböngésző tudhatja, hogy bár köztéren áll, miért nem nevezhetjük e színes elefántbébit street art alkotásnak.
 Banksy egyik utcai Mona Lisa-változata |
Bár a graffittiből kinövő street art köre nehezen definiálható, s mivel kortárs és élő jelenség, s így művelői, kritikusai és szimpatizánsai más-mást értenek e fogalom alatt, annyi bizonyos, hogy a street art művek fogyasztásellenesek, és harcba szállnak a városi tereket ellepő, uniformizáló reklámokkal, a mindenhová beférkőző vizualizált brand-üzenetekkel szemben. Alkotóik névtelenek vagy csak álnéven ismertek (Blek le Rat, Miss Tic vagy éppen a Magyar Kétfarkú Kutya Párt), tevékenységük jellemzője az illegalitás, lázadásuk és aktív, sokszor igen sarkos véleményük pedig vagy az elsilányított és elidegenített közvetlen környezetre vagy a globális-lokális politikai problémákra vonatkozik. Anyagi siker és érdek nélkül tevékenykednek, munkáik – hasonlóan a koncept vagy a mail art eredeti céljához – nem köthetők a műtárgypiachoz, s műveiket sem galériák falaira szánják. Ha csak úgy nem, mint tette ezt Banksy, amikor a Louvre-ban Mona Lisa mellé tette smiley-mosolyú változatát, vagy amikor a British Múzeumban egy hamis barlangrajzot, egy bevásárlókocsival vadászó ősember rajzát helyezte el. Ez utóbbit a múzeum meg is vásárolta, és munkáiért ma már akár félmillió dollárt is megadnak a gyűjtők. Banksy azonban sajátos kivétel és világsztár – de ő sem kerülhette el, hogy korábbi falrajzába bele ne rondítson egy hithű, kapitalizmus ellenes és természetesen anonim street art forradalmár. Míg Banksy a bristoli állatkert elefántkifutójában a falakra a következőt fújta fel: „Ki akarok jutni. Ez a hely túl hideg. A gondozó bűzlik. Unalmas, unalmas, unalmas.”, a pesti ormányos az ún. Elefánt Parádé 2009
 Porcelánbolt az elefántban (Készítője: Herczeg Anikó) |
egyik résztvevője. A megrendelő egy ingatlanfejlesztő holding, amely az el nem hanyagolható PR-érték mellett az elefántok elárverezéséből kapott összeg 80%-át a hajléktalanok számára ajánlotta fel – a maradék a művészeket gazdagítja. Az eset kiválóan jellemzi a street artra leselkedő veszélyeket; ahogy a volt foglalt házakból és lepusztult gyárakból luxus loft-lakások lesznek, a reklámipar könyörtelenül fel- és kihasználja saját céljaira a szubkulturális jelenségeket, a vicces stencilezett üzenetek, a gerilla-marketing vagy a flashmobok frissességéből adódó hatásokat. A street art hitelességét támadja az öncélú tagezés (betűnévjegy felfújása „területfoglalási” célból), a közvetlen politikai felhasználás (Obama stencileket is felhasználó kampánya) vagy a trendi jelenségre ráépülő másodlagos ipar.
A hétköznapi járókelő általában rühelli, ha a köz vagy saját tulajdonát kéretlen képi üzenetek lepik el. A hatalom egyik válasza a zéró tolerancia (a BKV külön céggel szerződött a graffitik, plakátocskák, matricák eltüntetésére), a másik az elterelés: májusban például a 4-es metró Népszínház utcai megállójában rendezték meg a „világ egyetlen hivatalos graffiti versenyét”, rögtön négy kategóriában (concept painting, freestyle sketching, freestyle throw ups és tagging). A műtárgypiaci vákuum miatt sokan lépnek be a galériás rendszerbe vagy annektálják az ún. magas művészetbe a street art eszközeit (Stark Attila), de akadnak, akik még megtalálják helyüket egyfajta köztes zónában (lásd az 1000% csoport által „kidekorált” romkocsmát, a Mumust).
 |
A lapban számtalan érdekes cikket, információ-gazdag tanulmányt, interjút, de még szenvedélyes kiáltványt is olvashatunk. Úgy tűnik azonban, hogy a szerkesztők nem tisztázták a prioritásokat, azaz a kép és a szöveg viszonyát. Így a (tényleg impozáns) képanyag szó szerint elnyomja az információkat, színtévesztő emberek számára pedig néhol egyenesen olvashatatlanná teszi (zöld alapon apró fekete betűk, narancssárga-rózsaszínen meg fehérek). Furcsa, mert az Anthropolis első száma 2005-ben elnyerte a Magyar Formatervezési Díj vizuális kommunikáció kategóriájának első díját. Nem ártott volna egy olvasószerkesztő bevonása sem, akkor talán nem éreznénk néha úgy, mintha egy számítógépes fordítóprogram által kiköpött értelmetlenséget olvasnánk (Például: „A rendszertelen gyakoriság ígéretével azon fanzinok példája, amelyek olyan csoportok szóvivője, akik egy konkrét szektoriális nézőpont felől dolgoznak, és aminek tartalma a megjelenő csoport kampányára válaszol.” 95. oldal).
Azonban a kiadvány minden hibája ellenére a street art lényegét, a szabadságot hirdeti. Ahogy Hakim Bey, a költői terrorizmus képviselője írja: ne fogadd el a „Birodalom szimbólumait”, „akaszd meg a gépezetet”. De leginkább „szúrj ki valakit a tömegből, és győzd meg arról, hogy valami elképesztő, fölösleges és használhatatlan vagyontárgyat örökölt, például egy kiöregedett cirkuszi elefántot”.