Hogyan hozza létre a közösség és a történelem az egyént? Miként éli meg az individuum közegének változásait és az idő múlását? Mi tehát az egyén, a közösség és az idő viszonya? Annie Ernaux Évek című írása ezekről a kérdésekről ad egyszerre szubjektív és tárgyilagos képet, sőt, egyfajta mozgóképet, amely a II. világháborútól 2008-ig mutatja be annak a vidéki, munkás származású nőnek az élettörténetét, aki nem mellesleg a könyv szerzője.

Adottnak tűnik tehát, hogy valamiféle önéletírással találkozik az olvasó, azonban közel sem ilyen egyszerű a kép. Olyannyira nem, hogy az Évek 2008-as megjelenése után, amikor a francia kritikusok arról kérdezték Ernaux-t, hogy tulajdonképpen milyen műfajba sorolható az említett írás, az írónő kénytelen-kelletlen egy addig ismeretlen fogalommal válaszolt, amelyet társadalmi önéletírásnak fordíthatnánk [auto-sociobiographie]. A nyakatekert fogalom, bármennyire is a faggatás kényszere szülte, az Évek esetében fedi a valóságot. A könyv szól ugyanis az egyénről, aki Ernaux saját élményanyagából, élettapasztalatából formálódik a szövegben; szól emellett a társadalmi közegekről, amelyekbe ez az egyén felváltva beágyazódik és kiszakad; végül szól a történelemről, azokról a változásokról, amelyek a könyv által felölelt 68 évben közvetve vagy közvetlenül befolyásolják az egyént és annak közegét.

Az Évek tehát meglehetősen összetett társadalmi, egyben személyes körkép kidolgozására vállalkozik. Mondhatná ugyan az olvasó, hogy mindez igaz bármelyik önéletírói műre, ám Ernaux sajátosan érzékletes megoldást talál az egyéni, a társadalmi és a történelmi aspektusok szerves összefonódásának ábrázolására. Az önéletrajzi ihletettség ellenére ebben a regényben egyetlen első szám első személyű megszólalás sincs; ennek helyét a többes szám első személy tölti be. Ernaux karaktere a könyv túlnyomó részében beleolvad közegébe; ilyenkor pedig a „mi” szólal meg a kollektív élményekről, amelyeknek mintegy mellékesen a központi karakter is részese. A hangsúly azonban nem a személyes megélésre helyeződik, hanem azokra az élményekre, amelyeket az adott generációra és miliőre a leginkább jellemzőnek tekint a narrátor.

Azok a szöveghelyek, amelyek kimondottan az egyénről szólnak,  egyes szám harmadik személyben hivatkoznak Ernaux karakterére. Az „ő” azt a múltbéli személyt jelöli, akihez viszonyítva az elbeszélő felfogja az idő múlását, fényképekről leolvasva az idő hagyta jeleket a valamikor fiatal arcon. A fénykép, majd a történet előrehaladtával a videók a visszaemlékezés fogódzói, pillanatnyi, dátumhoz kötött állapotok lenyomatai, amelyek a múlt felidézését ösztönzik, ugyanakkor számot adnak a távolságról is, amely a szemlélődő elbeszélőt elválasztja múltjától. Ezért sem nevezi „én”-nek a képen látott személyt. A fényképen látott alak egy viszonyrendszereiből és történeti alakulásából kiragadott, kimerevített kiindulópont, nem pedig a szubjektum maga. Az emlékezés rajtköveiként a képi dokumentumok mindenesetre a történetvezetés alappilléreivé válnak, az elbeszélő ezekhez az alakokhoz, a hajdani „ő”-höz igazítja narrációját.

Megjelenik emellett a többes szám harmadik személy is, amely lehetővé teszi a kívülállás és a konfliktusok színrevitelét. „Ők”-ként referál a szöveg a szülőkre, akikkel a karakter többé nem beszél egy nyelvet a vidéki miliőből való kiszakadás után, „ők”-ként szerepelnek továbbá a férfiak és a politikai jobboldal, illetve „ők” a következő generáció, akikkel az idősödő karakter már nem tud igazán szót érteni. A narrátor tehát meghatározott közeg nevében beszél; a „mi”, vagyis az alsó középosztálybeli, vidéki származású, első generációs, baloldali értelmiségiek csoportja – különös tekintettel a nőkre – elhatárolódik az „ők”-től, vagyis a szimbolikus és politikai hatalom képviselőitől mint a tanár, a szülők vagy a politikusok.

Noha az „én” nem szerepel a megszólalási formák között, az Években mégiscsak kirajzolódik egy nem egyedi, mégis személyes életút. A történet többek közt azoknak a fiataloknak a dilemmáit viszi színre, akik kiszakadnak kezdeti társadalmi közegükből, és nem érzik egészen megukénak sem szüleik, sem új társadalmi miliőjük attitűdjét. Ez a kérdéskör Ernaux könyvében a vidéki munkásosztályból kitörő, majd a fővárosi értelmiségi közegbe kerülő, első generációs értelmiségi fiatalok bizonytalanságaiban ölt testet. Kor- és sorstársaival egyetemben Ernaux karaktere nem képes azonosulni a munkás szülők és rokonok világlátásával, ugyanakkor idegennek érzi a polgárságot. Mi több, új közegébe való betagozódását, legalább is az erre tett kísérleteket árulásnak éli meg: „A fényképen mellette álló két lány polgárcsaládból származik. Úgy érzi, nem tartozik közélyük, erősebb és magányosabb náluk. Túl sokat jár össze velük, együtt buliznak, és ezt az erkölcsi hanyatlás jelének látja. Ugyanakkor gyerekkora munkásvilágához, szülei kiskereskedéséhez sincs már köze.” A karakter, illetve a társadalmi mobilitásból profitáló tömegek egyaránt megélik annak feszültségét, hogy olyan nézőponttal azonosulnak, amely hajlamos lesajnálni a munkás felmenők életmódját. A szellem gőgje ez az anyaggal szemben, az értelmiségé a fizikai munkással szemben. Ernaux karaktere hamar felismeri helyzetének efféle visszásságait.

A történet személyes és társadalmi aspektusai mellett az Évek történelmi tényezőket is felvonultat. A társadalmi hovatartozás dilemmáit különösen 1968 kulturális forradalma fűzi tovább. Ernaux karaktere és a hozzá hasonlók, amikor kezdenének belenyugodni a burzsoázia diszkrét bájába, szemtanúivá válnak a diákok és a munkások tüntetéseinek. Ám a szabadságmámor hasonló kiábrándultságba torkollik, mint a társadalmi ranglétrán való előremenetel. Azok a gyökeres kulturális változások, amelyek az elbeszélőt nem kisebb megállapításra sarkallják, mint hogy „1968 a világtörténelem első éve volt”, csakhamar arra a kiábrándult belátásra vezetik a narrátort, hogy „A májusi események tárgyakban és szórakozásban öltöttek testet.” Az Évek talán a ’68-as események apropóján érzékelteti leginkább szándékosan távolságtartó, gyakran önironikus hangnemét.

1968 a leghosszabban tárgyalt történelmi események közé tartozik a könyvben, nem véletlenül. Ugyanis ez a forradalom annak a fogyasztói társadalomnak a kiváltója, amely az Évek egyik legfontosabb problematikáját mutatja föl, nevezetesen a kései kapitalizmus időtapasztalatát. Ernaux a következőképpen foglalja össze a fogyasannie ztás sajátos időbeliségét: „A tárgyak ideje túlcsordult rajtunk.” Az elbeszélő hosszasan számot ad az újdonság monotóniájáról, amely a fogyasztás örömét állandósítva fásultságba, majd közönybe fordul. A monotónia és a közöny pedig végső soron abba az örök jelenbe vezet, amely kilúgozza az emlékezetet is. Ennek kapcsán fogalmazza meg az elbeszélő az Évek írói programját, amely a megélt történelem lenyomatának és életképeknek a „megmentését” tűzi ki célul. Ernaux elsősorban múltbéli élmények, események és életképek rögzítését kívánja szembeállítani a fogyasztás örök jelenével. Ezt támasztja alá az a keretes szerkezet, amely közrefogja az elbeszélést: a könyv azzal a felsorolással kezdődik, hogy mi minden tűnik majd el, és azzal fejeződik be, hogy mit kíván megmenteni.

Az újdonság monotóniája és az emlékezés nehézsége motiválja a regény stílusát is. Ahogy az elbeszélő fogalmaz, „Nem volt kimondhatatlan világ, amelyet az ihletett szavak varázsereje hív majd életre, és ő [Ernaux karaktere] mindig csak a saját nyelvén, ezen a mindenki által használt nyelven fog írni, egyedül erre az eszközre számíthatott, ha tenni akart az ellen, ami felháborította.” Erre a felismerésre Ernaux karaktere az után jut, hogy lemond kezdeti ars poeticájáról, a „saját nyelv” megtalálásáról. Döntése valóban rímel a folytonos újítással és az időtapasztalat elsekélyesedésével szemben érzett averziójára: a nyelv, csakúgy mint a fogyasztási cikkek, nem válhat öncélúan esztétizálttá, amennyiben közös tapasztalatokat kíván megőrizni a felgyorsuló idővel szemben. Innen az Évek kimért, szándékosan eszköztelen, letisztult stílusa, amelyet Lőrinszky Ildikó kiváló fordítása szinte maradéktalanul át is ad.

Az Évek megértéséhez azonban röviden ki kell térni a fordítás által nem áthidalható nyelvi különbségekre is. A könyv túlnyomórészt többes szám első személyben íródott, ez azonban árnyaltabban fejeződik ki a francia nyelvben, mint a magyarban. Míg a magyar csak a „mi” névmást képes a többesszám első személyű ragozáshoz társítani, a franciában kétféleképpen fejeződhet ki ez a többesszám. Egyrészt az „on” általános alannyal, amely nem feltétlenül foglalja magába a megszólalót, bár a beszélt nyelvben gyakran implikálja a beszélő alanyt is. Az „on” a magyarban leginkább a többesszám harmadik személyben megfogalmazott általános állításoknak felel meg, és az Évek elbeszélője nagyrészt ezt a névmást használja. Másrészt a francia használja a „nous”-t, amely a voltaképpeni többesszám első személyű névmás. Utóbbi szükségképpen feltételezi a beszélő részvételét a kifejezett cselekményben, és rendszerint pontosabban körülhatárolt alanyt, avagy csoportot jelöl. Ez a megszólalás valamivel ritkábban kap helyet az Években, általában akkor, amikor az elbeszélő kisebb társaságba, vagy konkrétan jelölt társadalmi csoportba ágyazza a karaktert. Ennek tudatosítása elejét veheti az esetleges elbizonytalanodást az elbeszélő kilétével kapcsolatban.

Hogy a fogyasztói társadalom felhígult időtapasztalatával szembeni vállalkozás sikeres vagy sem, végső soron az olvasótól függ. Mindenesetre az Évek újszerű és hiánypótló képet ad az emlékezés módozatairól, ezáltal pedig a szubjektum megőrzésének lehetőségeiről. Mi a személyiség, ha nem emlékezet, és mi másra lehet tulajdonképpen emlékezni, mint arra a közegre és történelemre, amely körbeveszi az egyént? Ernaux könyve azon a felismerésen látszik nyugodni, hogy az egyén elválaszthatatlan a közösségétől, ennek megfelelően pedig nem le-, hanem körbeírja saját életét. Nem a megfoghatatlan énre, és annak bizonytalan emlékezetére koncentrál, hanem a közösen megélt időre, az egyén és környezete közötti folytonos dinamikára. Éppen ezért az Évek aligha lehet érdektelen egy gyakran közösséghiányos, individualista korban. Ernaux bebizonyítja benne, hogy az énről lehetséges adekvát módon írni többes szám első személyben is.

A könyv adatlapja itt található.