Ezen az estén mindenesetre – ha vezetőjük, Marc Minkowski nélkül mindig bizonyos hiányérzettel hallgatjuk is a Les Musiciens du Louvre együttesét, és ha mostani elsőrangú koncertmesterük, Thibault Noally versenymű-szólistának inkább csak jó, semmint különösebben szuggesztív benyomást tett – a zenekar teljesítménye volt az, ami egyenletesebb volt, s ami az első pillanatól meghódította a hallgatót.
![]() Anne Sofie von Otter |
Anne Sofie von Otter, kétség sem férhet hozzá, nagyszerű zenész és érzékeny, katartikus pillanatokat létrehozni képes művész. Az, hogy nem „barokk szoprán”, ahogy a sorozat címe sugallni próbálja, természetesen nem az ő hibája, hanem a műsorszerkesztőké. Ám ez a baki bizonyos fokig összefügg a valós és hallható problémákkal is.
Otter hangterjedelme ugyanis eléggé tág, és ez első közelítésben lehetővé teszi számára, hogy a művek és szerepek viszonylag széles skálájából válogasson. Ezzel a lehetőséggel most bőségesen élt is, amikor váltogatva énekelt szoprán, mezzo és alt szólamokat (bár, az éneklés fiziológiájának megfelelően, az első részben több volt a mélyebb, a másodikban és a ráadások között pedig több volt a magasabb fekvésű darab). Az effajta hangi adottságok azoban rendszerint azzal járnak együtt, hogy az adott énekes számára hangilag ideális repertoár viszont szűkebb az átlagosnál, mert a tipikus, illetve könnyebb szopránok számára írt szólamok magasak, fárasztóak számára, míg a tipikus alt szólamok meg mélyek, „nem szólnak”. Mindehhez járul Anne Sofie von Otter esetében a hang valamelyes fáradtsága, magvasságának halványodása is – ennek tudható be, hogy az énekesnőnek meg kellett küzdenie az elemekkel ahhoz, hogy kiemelkedő zenei kvalitásait érvényre juttathassa.
Ez a „küzdés” nem azt jelenti persze, hogy alapvető technikai nehézségekkel kellett volna megbirkóznia, hanem csupán azt, hogy a hangja – s ezzel együtt a zenei tartalom – nehezen „jött át a rivaldán”, különösen a mélyebb fekvésekben. Ez határozta meg Telemann amúgy hercig „kanárimadár-rekviem”-jének hatását, amely éppen ezért nem bizonyult szerencsés nyitószámnak. Händel Amadigi in Aulájából Dardano áriájában, az átütőerő korlátai ellenére, már sok minden hallhatóvá vált Otter rendkívüli vonalérzékéből és a kifejezés gazdagságából, s a visszatérés díszítései is ízlésről és stílusismeretről tanúskodtak. Juno áriája Händel Semeléjéből pedig a maga egészében is erőteljes hatást keltett, nem utolsó sorban a zenekar és a szólista öszhangjának köszönhetően.
![]() Les Musiciens du Louvre Grenoble |
Az első pillanat, amikor úgy éreztem, hogy igazi nagy művész áll a pódiumon, a második rész második énekes számában, Händel slágerszámba menő – eredetileg egyébként alt kasztrált énekes számára íródott – „Cara sposá”-jában (Rinaldo) következett be: a lassú rész visszatérésének álomszerű, lontano atmoszférája, nem evilági, kissé falzettes hangszíne egyszeriben izgalmassá tette a hangversenyt. A művésznő igazán nagy pillanatai azonban a két ráadásszámban következtek el. Händel Solomonjából Sheba királynőjének áriája egészen ideális anyag volt Otter számára: a szopránregiszterben mozgó, méltóságteljes dallamokban hangja végre kitárulkozott, sőt szinte sugározni kezdett, teljes szépségében ragyogott fel; s ez a kifejezés újfajta mélységét és intenzitását hozta magával. A második ráadás, egyben az est második Händel-slágere, az „Ombra mai fu” kezdetű ária a Serséből, ugyancsak revelatív erejű volt.
A zenekar teljesítménye, mint elöljáróban jeleztem, tökéletesen megfelelt annak a várakozásnak, amit Európa egyik legjobb, és sok éve az élvonalba tartozó barokk együttese mindenkor kelt. A koncerten egy kisebb önálló hangversenyre való hangszeres zenét adtak elő: Telemanntól egy Sinfoniát és a Tafelmusik egyik szvitjének négy tételét, egy Vivaldi-hegedűversenyt és egy Händel-concerto grossót az op. 3-as sorozatból. Játékukat a finoman kimunkált és áttetsző, ugyanakkor gömbölydeden lekerekített, sőt ha kellett, robusztus zenekari hangzás, a basszusok tömörsége és a kamarazenélésre jellemző érzékenység és reakciókészség jellemezte. Az áriák előadásának résztvevőiként leginkább a remek időzítésekre, az énekes megszólalásainak „megágyazó” agogikai nüanszokra figyelhettünk föl; az accompagnato szakaszokban pedig a szólistával egyenértékű kifejezői voltak az érzelmi folyamatoknak. A Prestók pedig szinte füstölögtek a vonók alatt; az érzelmes pillanatok, a sóhajos gesztusok expresszivitása pedig megint csak versenyre kelt az énekesével. A Louvre-ban is biztosan sikert arattak volna – mármint akkor, amikor még XIV. Lajos is benne lakott.