Nyilván bennem van a hiba, de kicsit mindig gyanakszom, mikor befutott írók korai írásait egybegyűjtő kötetekkel találkozom. Hogy, ugye, meglehet: ifjúkori zsengék és/vagy asztalfiókban (a szekrényben porosodó merevlemezeken) kallódó, félretett írások reciklálásáról van szó. (Ennek minősített esete, mikor halott nagyságok irodalmi hagyatékának gondos kurátorai íratják tovább „eredeti jegyzetek alapján” a be nem fejezett életműveket – gondoljunk csak arra a méltánytalanságra, ami Frank Herbert Dűne-univerzumával történt, vagy éppen Tolkiennel, akinek még a mosócéduláit is csodálatosan illusztrált kötetekbe gyűjtötték a lelkes örökösök.) Különösen gyanús, ha maga a szerző áll elő efféle önantológiákkal, bár ez akár roppant izgalmas is lehet: semmi sem indokolja, hogy valaki rosszabb dolgokat írt első kirobbanó sikerei előtt, mint azokat követően. Sőt: az irodalomipar gőzhengere, a sikerre és az eladásokra kihegyezett masinéria (a folyatások, előtörténetek és mellékszálak legyártása, az opus magnum bővített újratermelésének ösztökéje) sokszor kényszeredett, érezhetően muszájból megírt eredményeket hoz. Ez, persze, nem valamiféle vastörvény, de – különösen olyan műveknél, amikre a filmipar is ráharap – cseppet sem ritka jelenség.
A Maladie és más történetek ilyen önantológia: Andrzej Sapkowski olyan novelláiból válogatott, amelyeket azt megelőzően írt, hogy a Vaják-kötetekkel világhíres lett. Sőt, a dolog ennél is izgalmasabb, hiszen a szerző 2012-ben szerkesztette egybe a Maladie novelláit; ekkor a Vaják-széria már meglehetős világsiker (nem utolsósorban a belőle készült ARPG-játéknak köszönhetően), de a valódi áttörés (amit a Netflix szemrágógumi-sorozata hozott el) még előtte van. Ugyanakkor a kötetben szereplő összes írás későbbi az első – és valóban szenzációs – Vaják-novellánál, amely 1986-ban jelent meg lengyelül, Sapkowski legelső írásaként. Vagyis a kötetben szereplő írások – amelyek szinte mindegyike megjelent valamilyen antológiában, többért Sapkowski mindenféle irodalmi díjakat is kapott – már a híres „vajákos író” írásai, fogadtatásuk, megjelentetésük a Vaják sikerének fényében értelmezhető. Márpedig a Vaják és számos folytatása és kiegészítése elképesztően népszerű lett Lengyelországban, majd a videójáték és a fordítások megjelenésével világszerte is. Közben pedig Sapkowski megírta a Huszita-trilógia három nagyregényét, azt a monumentális low fantasy remekművet, amit ő maga is főművének tekint (és amely korántsem aratott akkora közönségsikert, mint a zseniálisan induló, azután egyre inkább ügyes iparosmunkává laposodó Vaják-széria, viszont Sapkowski nevét odahelyezte a műfaj két nagy megújítója, Joe Abercrombie és a sci-firől átnyergelő Richard Morgan neve mellé).
Mindez azért fontos, mert Sapkowskinak 2012-ben már nem kellett bizonygatnia, hogy milyen nagyszerű író. Az összegyűjtött nyolc elbeszélés (van köztük regényből hosszú novellává lefaragott írás csakúgy, mint pároldalas szkeccs) viszont roppant egyenetlen színvonalú. Az első írás – Nincs onnan visszaút – a Vaják-sorozathoz kapcsolódik (bár, mint Sapkowski leírja, eredetileg nem ez volt a szándéka vele, hiszen mikor írta – 1987-ben, egy évvel a Vaják után – még fel sem merült benne a Vaják kibővítése) – alaposan túlírt, vontatott.
A Muzsikusok macskahorrorja – bár imádom a macskákat is, a horrort is, és – Sapkowskihoz hasonlóan – szenvedélyesen gyűlölöm az állatkínzókat – inkább hüledezésre, mintsem rémüldözésre késztetett, Sapkowski egyszerűen belebonyolódik a maga teremtette nyelvezetbe és atmoszférába, és nemigen tud belőle kikeveredni, amit tovább nehezítenek a kissé szájbarágós aktuálpolitikai utalások. Ráadásul a novella – A brémai muzsikusok újragondolása – olvasása közben végig úgy éreztem, mintha Lovecraft Zarándokút Kadath-ba című neogótikus kisregénye (macskák, macskák!) táncolt volna pas de deux-t Bradbury közelgő gonosz lelkével Stephen King boncasztalán.
A következő novella, a Tandaradei! viszont parádés pszichológiai horror, idegesítő is, baljós is, szellemes is – magamban csak azon vigyorogtam, hogy elképzeltem, milyen csapást szenvedne a szöveg, ha Walther von der Vogelweide refrénje nem eredeti, német formájában – „tandaradei”, ennek igazi mágikus ritmusa van – jelent volna meg, hanem úgy, ahogy Babits magyarra fordította: „ejhajahujj!”. (Kedves filmélményeim egyike, mikor Lugosi Béla gonosz, őrült tudóst játszik egyik filmjében, már az 1931-es Drakula után. Hipnotizálja áldozatát, a kamera ráközelít delejes szemeire, ő pedig mély, igéző hangján elmondja a varázsigét: „Kerekecske, gombocska, erre szalad a nyulacska!”. A világ magyarul nem beszélő része alighanem felsikoltott a démoni halandzsától, a magyarul beszélők – köztük én – meg a röhögéstől. De azért Lugosi zseniális volt, nemigen tudott más lenni.) Ez a novella szerintem a kötet legjobbja, bár itt is kicsit a torkát köszörüli olvasás közben Stephen King Tűzgyújtója, de mi más lenne az irodalom, mint hatások bonyolult szövevénye? Ezzel, természetesen, Sapkowski is tisztában van, ami viszont igazán szimpatikus, hogy nyíltan be is vallja: „Azt az írót pedig, aki azt állítja, hogy ötleteinek többségét nem az olvasmányaiból meríti, hazugnak nevezem. Magyarázatul hozzáteszem, hogy nemcsak az újságokat, hanem a mozit és a tévét is az olvasmányok közé számítom.” Ez így határozottan fair.
Vegyes érzelmeim voltak a Bombatölcsérben című novellával kapcsolatban is, bár szintén erős írás, nagybetűs Apokalipszis nélküli posztapokaliptikus rémálom némi kelet-európai cyberpunk beütéssel. De végig ott motoszkált bennem az „ezt már olvastam” érzése, pedig meglehet, utánérzésem oka ezúttal nem elsősorban korábbi olvasmányaimban (csak pár, igencsak eltérő szerzőt említve, akik közben eszembe jutottak: Dmitry Glukhovsky, Dave Hutchinson és Krasznahorkai László) keresendő, hanem abban, hogy gyakran megfordulok a Keleti-pályaudvar környékén. Ha így van (és azt hiszem, eléggé így van), akkor ezt inkább a szöveg javára kellene írnom, és a hiba a valóságban van.
Kifejezetten szellemes (amúgy Sapkowski mindig szellemes, száraz, köhögtető humora van) az Aranyló délután, egy sajátos Lewis Carroll-parafrázis, ahol a Cheshire-i macska (Kosztolányi fordításban: Fakutya) meséli el Alice-szel kapcsolatos élményeit, valamint az író – mármint Carroll, nem Sapkowski – erősen kifogásolható szexuális érdeklődéséről is értesülhetünk. Nem tudom, elegendő-e ez ma Magyarországon egy fóliázáshoz, amit a magam részéről azért a biztonság kedvéért mindenképpen javasolnék, abból baj nem lehet.
Sok szempontból a Muzsikusokra hasonlít az Ez történt Mischief Creekben című boszorkányos novella: Sapkowski, aki határozottan utál mindenféle elnyomást és igazságtalanságot (és ez határozottan kedves tőle) itt nem az állatkínzókat, hanem a bigott, szentfazék macsókat sújtja méltó – elvárhatóan és kielégítően véres – büntetéssel. Szépen felépített hangulatú novella a salemi boszorkányperek és a puritán szemforgatás kulisszái között, kissé didaktikus, de érdekes párbeszédekkel, kissé sematikus, de frappáns szereplőkkel és eléggé megjósolható, de az olvasó megelégedettségét eredményező végkifejlettel, bármelyik színvonalas horror-antológiában megállná a helyét.
A Spanienkreuz című rövidke írással nem tudok mit kezdeni. Spoilerezés nélkül nemigen lehet írni róla, afféle lecsupaszított moralitásdráma, a végén csattanóval, ami csak kicsit csattan. Az írói jószándék, persze, itt is megkérdőjelezhetetlen: az aljasság és a barbárság – amit itt a Guernicát porrá bombázó nácik képviselnek – akkor is aljasság és barbárság marad, ha valamiféle szükséglettel, államrezonnal próbálják indokolni. Sőt, attól még aljasabb és barbárabb.
A kötetet lezáró címadó történet – saját bevallása szerint Sapkowski személyes kedvence, a Maladie Trisztán és Izolda történetének ad eltérő perspektívát, a mellékszereplők történetét, akiket (mint Tom Stoppard Rosencrantzát és Guildensternjét) a „nagy tragédia” vonszolja magával, hogy megéljék saját, tulajdonképpen sokkal valóságosabb tragédiájukat. Az alapötlet frappáns, a narrátor – a tagbaszakadt Morholt, aki Sapkowskinál többé-kevésbé felépült a Trisztánnal vívott párbajból, bár a feje már sosem lesz teljesen tiszta – igazán jól kidolgozott figura, és a történet (jó értelemben) megrázó. Morholt és Branwen – Izolda szobalánya, aki, hogy segítsen eltussolni Izolda és Trisztán viszonyát Mark király előtt, a sötétben maga feküdt be úrnője helyett a nászi ágyba – késői szerelme kisszerűnek, jelentéktelennek látszik a nagy, drámai szerelem, a legenda árnyékában – mégis valódibb annál. Emberibb, színesebb-szagosabb. „Nem fogantam balvégzetben – mereng Morholt, akinek Trisztán elpanaszolta, hogy még neve is abból ered, hogy la tristesse (szomorúság), és így szinte predesztinálva lett a tragikus, legendás sorsra –, nem születtem tragédiában. Flann és az anyám szénaágyon nemzettek, és bizonyára jó sok egyszerű, egészséges örömük telt ebben a tevékenységben. Amikor nevet adtak nekem, nem rejtettek el benne semmiféle titkos jelentést. Úgy adtak nevet, hogy könnyű legyen engem megszólítani. »Morholt, vacsora!«, »Morholt, te ebfi!«, »Hozz vizet, Morholt!« La tristesse? Szar, és nem la tristesse.” Sajnos, ahogy Branwent és Morholtot Trisztán és az aranyhajú Izolda tragédiája, úgy ragadja magával Sapkowskit a saját története, amit bő lére ereszt, túlbonyolít, túlír. Izgalmas koncepció, remek részletek, sok manír. Elsőre kifejezetten taszított, ám másodszorra elolvasva jobban előugrott az ereje. És – bár szerintem messze nem ez a legjobb novella a kötetben – érteni vélem, hogy miért ezt választotta ki a szerző címadó darabnak: a nagy történetek által elsodort kis történetek, az egész hömpölygésében elsikkadó részletek tulajdonképpen ott vannak mindegyik írásban.
A kötet legérdekesebb szövegei szerintem azok a rövid bevezetők, amelyeket Sapkowski az egyes novellák elé írt. Az ilyesmitől engem többnyire a hideg kilel: nem kívánok használati utasítást, mesternarratívát a szövegek mellé: a szerző már levette a kezét a szövegről, innentől a dolog rám és a szövegre tartozik, mi alakítunk ki egymással harmonikus vagy problémás, de mindenképpen intim kapcsolatot. Sapkowski azonban nem ilyesféle eligazításokkal bíbelődik: néhány adatot megad az adott novelláról (ki rendelte meg, hol jelent meg, stb.), de sokkal inkább (többnyire) maliciózus és (többnyire) pikírt megjegyzéseket tesz a lengyel irodalmi életre, a nemzetközi irodalmi életre, a különféle antológiák szerkesztőire, az azokba publikáló (vagy éppen nem publikáló) többi íróra, a politikára, a szomszédaira, az életre, a világegyetemre, meg mindenre. Ezek pedig roppant szórakoztatók, sokszor kifejezetten frappánsak (és olvasva őket azon irigykedtem, hogy micsoda pezsgő sci-fi és fantasy irodalmi élet van Lengyelországban, bár ezt az 1980-as évek Galaktikáinak lelkes olvasójaként már akkor sejtettem).
Nos, összefoglalva, vegyes élmény volt a kötet, de ez talán el is várható egy efféle antológiától. Többet vártam – különösen a Huszita-trilógia után –, de – hogy alkalmazkodjak Sapkowski kissé modoros poliglottizmusához – je ne regrette rien, alapvetően jól szórakoztam, és feleannyit sem bosszankodtam olvasás közben, mint amennyit bevezetői alapján a szerző bosszankodott, amíg megírta és kiadatta ezeket a szövegeket. A fordító – mint Sapkowski legtöbb munkájánál – ezúttal is Hermann Péter volt, aki remek munkát végzett azon az erősen nehezített pályán, amit Sapkowski jelent. És továbbra is várom Sapkowski további munkáit, de bevallom, kicsit arra vágyom: bárcsak visszatérne a kelet-európai folklór ismerős, belakott, már-már kedélyesen joviális rémeihez, baba-jagáihoz, lápi lidérceihez és mindenféle válogatott szörnyetegeihez. Az olyan megnyugtató lenne.
