Revizor: Mire számíthat a Magyar Zene Házában, aki részt vesz az ottani hangkupolára íródott előadásodon?

Somló Dávid: Ez a hangdóm egy félgömb, ahol a nézőt teljesen körbeveszi a vetítés és a hang. Van még néhány hasonló dóm a világon, ezért a Magyar Zene Háza szervezői importálnak is erre írt darabokat, magyar művészektől pedig megrendelnek oda új munkákat. Az általam készített filmnek március 6-án lesz a bemutatója, attól fogva viszont rotációban vetítik majd a többivel, eltérő időközönként egy éven át megtekinthető lesz.

Ezzel valami körbeér számomra a hallgatás élményére fókuszáló munkákban. Hét-nyolc éve készítek olyan előadásokat, amelyeknek Pauline Oliveros zeneszerző és hangteoretikus kifejezésével a deep listening elérése a célja. A kérdést, hogy a hétköznapi hangokra fordított figyelem hogyan válhat mély, spirituális élménnyé, elég sokféleképpen megfogalmaztam. Készítettem már ezzel foglalkozó munkákat színházi térben, lakásban, erdőben, tavaly városi parkokban. Most ez a tematika olyan térbe kerül, amely az említettek közül a legsterilebb, és ahol nem én alakítom a körülményeket – ez benne a kihívás. 

A terek beszélnek – hallod? című hangfilm felvetése a szúfi vallás hangértelmezéséből származó gondolat, amit Peter Sellars operarendező előadásában hallottam. Eszerint az egy helyen megszólaló hangok rezgései lenyomatot tudnak hagyni és ezeknek a lenyomatoknak a rétegei érzékelhető atmoszférát teremtenek. A felvetés egybecseng az engem sokat foglalkoztató gondolattal, miszerint minden általunk keltett hang összekeveredik a mások által keltettekkel, végtelen hálózatot alkotva.

A film formailag nagyon lassan változó hangi és képi folyam, amelyben az analóg fotóim minimalista animálása kapcsolódik össze a hangi történésekkel. A munka során kihívást jelentett, hogy olyan formát találjunk a dómba, amelyben nem elvonja a kép a figyelmet, hanem támogatja a hangot, de mégis látványos – így döntöttünk a fotófilm mellett Szombathy András vizuális művésszel. Izgalmas az egész teret betöltő fénykép: ahogy az emberre ráterül, erős térérzetet képez és a lassú tempó miatt bőven van ideje az embernek szétnézni is. 

R: Mennyire lett személyes a munka?

SD: A munkáimban általában a személyes és a nemszemélyes határát próbálom megtalálni, hogy felületet adjak a befogadónak a saját érzései megjelenéséhez. Ebben az esetben is ez történik: bár a saját hétköznapjaimból, utazásaimból vett fotókkal dolgoztunk, nincs a képeken olyan, ami kifejezetten hozzám lenne köthető. A hangfolyamban megszólal egy számomra nagyon fontos felvétel. Amikor tavaly ősszel Gádoroson jártam nagyapám szülőfalujában, ahol emléktáblát avattak neki, aki többek között a Ki Mit Tud? ötletgazdája volt, kipróbálhattam a templom orgonáját, amiről  kiderült, hogy még Liszt Ferenc is játszott rajta. Ezt az improvizációt vettem fel – szerepeltetése a filmben harmonizál azzal a gondolattal, hogy az idő rétegzettsége a hangok által is átélhetővé válhat.

R: Külföldi fesztiválok, Trafó, MU Színház. Hogyan illik ebbe a sorba a Magyar Zene Háza?

SD: Ez az első alkalom, hogy ekkora intézmény számára készítek új munkát. Sokat segített, hogy az ott dolgozók nagy részét ismertem a budapesti zenei életből, illetve az, hogy felkészült személyzet, impozáns technikai apparátus támogatta a folyamatot. Közben azért rossz is az ember szájíze, mert más fontos helyeken lassan jegyszedőre sincs pénz… Kiemelt státusza folytán a Magyar Zene Háza sokak számára megosztó helyszín. Számomra az lényeges, hogy ide elsősorban nem a trafós közönség jár, és ezért új befogadói réteghez juthat el a munkám. Közönségtágításról egyébként az elmúlt évben erős élményeket szereztem: köztéri munkáimmal heroinhasználótól a Népszavát olvasó nyolcvanéves párig, kutatómatematikustól ittas hajléktalanig nagyon sokféle ember került aktív interakcióba.

R: A IX. kerületi Kerekerdő parkban két hétig játszottál rejtett hangszórókról. Milyenek voltak a visszajelzések?

SD: Sokfélék; az azonnali transzállapottól a teljes ignorálásig. Viszonylag kisebbségben voltak azok, akiket tényleg zavart, hogy ismeretlen, irányíthatatlan dolog került a figyelmükbe. A leghangosabb visszajelzés egy huszonéves semmelweises külföldi diák sráctól érkezett, aki üvöltözött, hogy What the fuck is this shit? Nem feltétlenül az orvostanhallgatótól vártam ilyen reakciót, jobban tartottam attól, hogy a parkot élettérként használó roma közösséget fogom kiakasztani, de a „legnegatívabb” hozzászólás tőlük az volt, amikor kedvesen megkérdezték, ki lehetne-e kapcsolni a közelükben felszerelt két hangszórót, amíg gitároznak.

R: Te meg direkt örültél, hogy a gitárjátékuk is belekerül a hanginstallációba.

SD: Persze! Egyedül az a zaj zavaró, amely széles frekvenciatartományt fed le. Ilyen például a kocsi hangja, ezért attól nem lehet hallani, hogy mi történik. Amit még a legkevésbé bírt el a kompozíció, az volt, amikor öt-hat kismotoros gyerek játszott egyszerre. Viszont az sem jó, ha egy hanginstalláció teljesen eldugott helyen van; fontos számomra, hogy interakcióban legyen a közterek életével, legyen mivel összecsengenie. 

R: Mit akarsz még mindenképpen megvalósítani? Van-e álomhelyszíned?

SD: Az egyik, négy-öt éve dédelgetett, szinte teljesen kidolgozott tervem a pusztába való kivonulással foglalkozik. Félnapos folyamatelőadásnak képzelem, amelynek során a nézőket buszokkal kiutaztatjuk egy lapos, tág horizontú tájba, hogy ott egy lassú, nagyléptékű élménykoreográfiát éljenek át. Ez persze bonyolult logisztikát és nagy költségvetést igénylő munka, és nem szeretném elaprózni azzal, hogy kompromisszumokat kötök. Ezért még várat magára a megvalósítás. Emellett érdekel a tömegkoreográfia műfaja, szeretnék több száz főt megmozgató, interaktív sétát készíteni, ennek főleg a vallási rituálék az inspirációi. Ekkora közös mozgásban már teljesen el tud veszni az egyén.

R: Hangszórós-táncos performanszod, a Drift és táncfilmed, A világ egyik legnagyobb koreográfiája helyszínében, a Széll Kálmán térben mi vonz?

SD: Azért izgalmas tér, mert gyakorlatilag egy katlan, az autóforgalomtól valamennyire védett, és folyamatosan, száz irányból vágnak át rajta az emberek. Gyakorlatilag kínálja a performativitás lehetőségét. Nagyon jól működik a Drifthez és máshoz is, Budapesten szinte nincs is még egy ilyen adottságú tér. 

R: Hányszor lehet előadni egy Somló Dávid-darabot?

SD: Próbálok ellenállni annak a fajta kapitalista termelési kényszernek, ami a művészekre nehezedik. Az előadó-művészetben – főleg Magyarországon, ahol korlátozottak a turnélehetőségek – a legtöbbeknek folyamatosan új darabokat kell készíteniük és ehhez adódik hozzá, hogy sok fesztivál friss darabot vár. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, szerintem azt a művésznek kellene eldöntenie, hogy egy munkáját meddig tudja hiteles módon bemutatni. Mivel az enyémek inkább univerzális, mintsem személyes kérdésekkel foglalkoznak, alapvetően semmi akadályát nem látom annak, hogy a legtöbb darabomat addig adjam elő, amíg van rájuk kereslet. A magyarországi továbbjátszásaimat, amelyekből gyakorlatilag semmilyen bevételem sincs, a külföldi fellépéseimből finanszírozom, és még mindig csak a potenciális nézőim töredéke látta őket. 

A Magyar Zene Háza Dome_Live sorozatáról további információk itt találhatók.