Ugyan nem szeret interjúkat adni, a később a zsűri nagydíját elhódító Hulló levelek cannes-i sajtótájékoztatóján mégis megjelent és a rá (és protagonistáira) jellemző szűkszavú, fanyar humorral kommentálta azt a felvetést, miszerint ez a Proletariátus-trilógia (Árnyak a paradicsomban, Ariel, A gyufagyári lány) negyedik része: „igen, ez a negyedik része a trilógiának, bár bizonyára az emberek nem tudják, hogy egy trilógia 1-2-3-ból áll, ami egyébként egy Billy Wilder-film.”
Azon túl, hogy Aki Kaurismäki ezzel újra megcsillantotta enciklopédikus filmes tudását, rámutatott arra is, hogy a dolgok néha sokkal tisztábbak, mint amilyennek látjuk/látni szeretnénk őket – holott az egyszerűben is ott lakozik az egyetemes, mindenki számára hozzáférhető érték. Kaurismäki fő szerzői filozófiája, film iránti attitűdje és ezzel művei is ezt a szellemiséget tükrözik: nincsenek nagyívű eposzai, akciódús blockbusterei, vagy világ megmentésére siető hősei.
Emberi léptékű, humánus történetei vannak, melynek szereplői rokonszenves, esetlen lúzerek, akik nem vágynak nagy tettekre, nincsenek különösebb elvárásaik az élettől, mentesek a magasztos gondolatoktól – és éppen ettől szerethetőek, mert megfognak az emberi létből valamit, ami könnyen megragadható, de mindannyiunkban közös. Ilyen értelemben a Hulló levelek leírható egyetlen tőmondattal: egy alkoholista férfi és egy magányos nő szerelme.
Valójában ennyiről is szól: a bérmunkából bérmunkába eső Holappa (Jussi Vatanen) és Ansa (Alma Pöysti) – ami finnül annyit tesz: fogságba esett – véletlenül találkoznak egy karaoke-esten, majd elkezdenek randizni, ami korántsem megy olyan könnyen, mint a legtöbb hollywoodi filmben. Perspektíva és cél nélkül bolyonganak Helsinki borongós utcáin, este pedig jobb lehetőség híján lepattant kocsmákat belepő, sűrű cigifüstben és a lepergő vakolatot elfedő klasszikus filmplakátok (Rocco és fivérei, Késői találkozás stb.) között próbálják elfelejteni a mát és mindazt, ami holnap várja őket. Holappa építkezéseken vállal alkalmi munkákat, Huotari (Janne Hyytiäinen) rángatja el kocsmázni, ám szűnni nem akaró alkoholizmusa miatt még abból a konténerből is kirúgják, melyen négy-öt másik munkással osztozik. Ehhez képest Ansa annyival van előrébb, hogy van egy saját (örökölt) lakása, a műszakok végén „lopja” a régóta lejárt, kukába dobandó készételeket és evés közben az orosz-ukrán háborúról szóló tudósításokat hallgat a rádión.
A képek forrása: MAFAB
Két konstans melankóliába burkolózott, elveszett lélek talál egymásra a Syyspihlajan alla című szám árnyékában, ám szerelmük több fronton is akadályokba ütközik (főleg Holappa iszákossága miatt), ám végül beteljesedik – csak épp korántsem az álomgyár által évtizedes viszonylatban állított referenciák mentén. A Hulló levelek a finn munkásosztály Kaliforniai álma, melyben nincs csillogás, gyönyörű pár, önfeledt tánc vagy City of Stars, hanem kihalt utcák, villamosmegállóban bóbiskoló, kilátástalan emberek, keserves karaoke, leértékelt tányéron felszolgált romantikus vacsora és Mambo Italiano van.
Kaurismäki szerint egyébként sem érdemes két éjszakánál többet tölteni Finnországban – ő maga már 1989 óta Portugáliában él -, mégis minden esetlensége és nyomorúsága ellenére minden általa épített mikrovilágnak megvan a maga bája. Itt is egy alternatív, urbánus miliőt kapunk, melyben az emberek ugyanúgy vágynak a szerelemre, ám nincs eszközük ahhoz, hogy azt megfelelően kifejezzék, ezért közösen tanulják a romantika természetét, ami végtelenül szerencsétlen, egyszerű, de mindenekelőtt őszinte. Holappa kezdetben magányos farkasként részegedik le munka után (és közben), ám Ansában meglát valamit, melynek hatására még a laposüvegről is képes lemondani, míg Ansa már régóta csak egy társra vágyik (egy ponton még egy utcakutyát is befogad), akivel közösen vészelheti át szürke, izgalmakat nélkülöző, melankolikus mindennapjait. Ehhez mérten a Hulló levelek dialógusait szűken méri, leginkább tőmondatokban kommunikálnak a szereplők, minden helyzete szükségszerűen abszurd tragikomédiába torkollik, melyben egyszerre szánjuk, együtt érzünk és magunkra ismerünk az életkorából fakadóan nehezen ismerkedő Huotarin, az első randin Jim Jarmusch A holtak nem halnak megjét választó Holoppán, vagy a villamos ablakán kibambuló Ansán.
Kaurismäki még mindig iszonyúan ért ahhoz, ami az európai színtér egyik meghatározó (és szerfelett különleges) figurájává tette: minden szekvenciából árad a külváros komor, letargiába burkolódzó hangulata, melyet a szótlan, reményvesztett, ám legbelül csak egy kis törődésre, megbecsülésre vágyó kisemberek „töltenek meg élettel”. Holoppa és Ansa nem a szenvedély, közös érdeklődés vagy megnyerő személyiségjegyeik, hanem a hasonló társadalmi státusz és az azzal járó hétköznapi nehézségek (sors)közössége révén találnak egymásra. Miközben közelebb kerülünk a finn mester világában tébláboló hőseihez – állítása szerint a forgatókönyvet a „tudatalattija írta” öt nap alatt – motívumok szintjén egyéb, a rendező számára fontos tematikáknak is jut hely a cselekményben: ilyen a szomszédunkban dúló háború, a tekintélyes mennyiségű filmes referencia vagy a zenei betétek, melyek Schubert Szerenádjától a Maustetytöt, a film hangulatához mind zeneiségében mind szövegében tökéletesen passzoló Syntynyt suruun ja puettu pettymyksin (Szomorúságban születettem és csalódottságba öltöztem) című indie pop számáig terjednek.
Rész és egész briliáns szimbiózisa a mindössze 81 perces Hulló levelek, melynek záróképe után azt érezzük: bárcsak tovább követhetnénk Holappát és Ansát, ahogy a magányt maguk mögött hagyva együtt kezdenek új életet. Azt meg csak reméljük, hogy Kaurismäki még nem hagyja abba, amit csinál (elmondása szerint huszonöt százalékban megírt fejben egy forgatókönyvet, amit meg fog csinálni két éven belül –„már ha megélem”), mert szükségünk van azokra az történetekre, melyek szórakoztatóan, ám méltósággal mesélnek emberi gyarlóságról és arról, hogy a szerelem mindenkinek jár.