És itt már a dolog sűrűjében vagyunk, miközben az alapkérdéseket sem válaszoltuk meg. Mi a jó olvasási stratégia: a huszonhárom fejezetet szépen sorban olvassuk, esetleg valamilyen elképzelt vagy valós földrajzi, közlekedési útvonalat kövessünk? Vagy higgyünk a mentális térképnek, és azonnal lapozzunk a saját kerületünkhöz, netán oda, ahová régi szép emlékek fűznek? De hát az áll rajta, hogy regény: ha ide-oda ugrálunk benne, akkor csomó mindenről lemaradunk, nem igaz? És különben is, melyik fejezetet ki írta? Minden alkalommal hátra kell lapoznom, hogy megtudjam, kinek a szövegét olvasom?
Ez csak néhány azok közül a kérdések közül, amiket a nehezen (vagyis hát nem) értelmezhető tipográfiai szisztémára és úgy általában a külcsínre eddig inkább csak hideget kapó vaskos jubileumi kötet olvasója a legelső találkozáskor megfogalmaz. Az utolsó felvetésre válaszolok először: amellett, hogy kifejezetten élvezetes és szórakoztató a szerzőtippelés, aláhúzza a vállalás közösségi jellegét. Vagyis azt, hogy a példás munkát végző szerkesztőcsapat, Péczely Dóra, Szeder Kata, Tasnádi István és Valuska László komolyan vette a feladatot: miközben a huszonhárom szerző huszonhárom szövege huszonháromnál jóval több irányba néz, együtt ad ki egy itt és most érvényes Budapest-képet. A további részletekről itt nem is beszélek, mert remek podcastot készítettünk két szerkesztővel, itt lehet meghallgatni.
A nyomtatott könyvvel persze óhatatlanul végéhez ér egy hosszú, logisztikailag is komoly kihívásokat rejtő folyamat – szerkesztő legyen a talpán, aki egyszerre nem egy, hanem két tucat szerzővel kénytelen egyezkedni és egyeztetni, és akkor a megrendelő, vagyis a főváros titkos vagy nyíltan kimondott vágyairól még nem beszéltünk. Budapest története természetesen mégsem zárul le ötszáz nyomtatott oldalon. Mert fontos, hogy mindez nem „csak” egy könyv: példás és nagyon is jelen idejű, vagyis inkább jövőbe mutató, ahogy a kötetet kiadó Budapest Brand Zrt. saját, az ígéretek szerint civil történetekkel folyamatosan bővülő honlapot, és informatív, a projekt jelentőségét megfelelően hangsúlyozó Facebook-oldalt működtet.
A kötet alulról és felülről egyszerre építkezett, népes alkotócsapata mégsem járt úgy, mint a semmiben találkozó hídvégek egyszeri konstruktőrei: a kerületlakók megosztott sztorijai, legendái, kis- és nagymítoszai találkoztak a kiszemelt írók személyes ízlésével, élményeivel, tapasztalataival, meg azzal, ami mindebből őket inspirálta. Ezért aztán itt nem meglepő módon nem imázsfotókról integető mosolygós turistákkal találkozunk: ehelyett százötven, kétségbeejtően komolyra sikeredett év minden bája és hiánya, szépsége és mocska, elszalasztott vagy épp megvalósult lehetősége köszön vissza a lapokról.
Metaszinten is jól olvasható konstrukció ez: ahogy a mai Nagy-Budapest testére más-más időpontokban tapadtak külvárosok, önálló kistelepülések, politikai akarat nyomán eggyé kovácsolva a sokat, úgy az azonos hosszúságú fejezetek is szuverén, de azért a szomszédokkal beszélőviszonyban lévő egységek. (Ahogy Nagy Gabriella írja: „mi még pár éve falusiak voltunk, aztán fogott valaki odafönt egy tollat, és rárajzolt minket a térképre.”)
Nem csak a megrendelő által lefektetett közös játékszabályok – mindegyik szövegben legyen legalább két idősík és tűnjön fel a vonatkozó kerület három emblematikus helyszíne – szövik hol lazára, hol igen sűrűre a virtuális kapcsolati hálót, hanem a szövegek között kószáló nevek, szereplők, események, jellegzetes kifejezések, sőt olykor egész mondatok is. Nem titok, hogy James Joyce monumentális városregényként is olvasható Ulysseséhez is csatlakozik a Budapest nagyregény: utcai barangolásaink egyik vissza-visszatérő társa lesz a nyitó fejezetben megismert Virág-család egynémely tagja.
„…a város gyorsabban változik, mint az emberi szív”, írja Bulgakov (és Baudelaire – a szerző köszöni a kiegészítést) árnyékában Fehér Renátó, és a kötet tulajdonképpen ennek az állandó, itt huszonhárom könyvfejezet erejéig lelassított-kimerevített változásnak a kézbe vehető emlékműve. Folyamatosan növekvő, átalakuló, nem feltétlenül és nem mindig fejlődő nagyváros panorámája bontakozik ki előttünk. Sokan a nagy világégés idejére nyúlnak vissza témáért és helyzetért, képzelt vagy nagyon is valósnak tűnő szereplőért, mások a szocializmus évtizedeiben keresgélnek, de a legtöbb szerzőt mégis az érdekli, hogyan tükröződik a tegnap a mában.
Ami biztos: az olvasó nem fogja megtudni Budapestről a nagybetűs Igazságot, inkább csak ismerős vagy éppen titokzatos mozaikdarabkákat kap, amiket hozzáilleszthet a saját városképéhez. A sztorik közül van, amit tudunk, netán sejtünk vagy érzünk, a hely szelleme dolgozik a legjobb szövegekben, a részben felsejlik az egész – egy bérházból vagy egy tetőteraszból kibomlik egy egész kerület története.
Az olvasó meg a rendhagyó, monstre idegenvezetés közben hol elégedetten csettint, máskor húzza a száját, de ezzel sincsen semmi baj, hiszen ez a projekt jellegéből, a felkért írók sokféleségéből egyenesen következik: mindenből és mindenkiből épp annyi van benne, amennyit a kerületszerző akart vagy tudott hozzátenni a nagy egészhez.
A Duna amolyan vándormotívumként itt-ott felbukkan kötetszerte, de aztán a huszonkettedik fejezetben Kemény István a folyónak és még sok fontos, akkorra már ismerős témának is megnyugtatóan szolgáltat igazságot: „Mi most lemerülünk egy város tudatalattijába. Bocsánat: tudattalanjába – ez a szakszerű kifejezés. Igen, de ha egy várost egy akkora folyó vág ketté, hogy a lakói álmaiba is beférkőzik, márpedig melyik budapesti nem álmodik rendszeresen a Dunával, annak a városnak a tudattalanját a folyó mentén kell keresni.”