Mindebben a centrális szerep ezúttal a hajdan tartósan Aquincumban állomásoztatott római légiónak (Legio II Adiutrix) jutott, mely katonai alakulat Domitianus császár uralkodása idején épített magának állandó tábort a mai Óbuda területén. A légió középpontba állítása persze többszörösen kézenfekvő, hiszen (itt)léte vált egykoron Aquincum városfejlődésének motorjává, az utókorra maradt leletek pedig talán még annál is fontosabbnak és jelentősebbnek mutatják e kiemelkedő szerepet, mint amilyen az a valóságban volt. (Lévén a római hadsereg nemcsak háborúzott, fenntartotta a közbiztonságot, utakat épített és tevékenyen besegített a civil hivatali ügyintézésbe, de sokirányú működése majd’ minden pontján jól azonosítható, szöveges maradványokat is hagyott maga után.) Ráadásul a légió és a légiósdi máig ható vonzereje is félreismerhetetlen: legyen szó akár a régi római katonaélet regényekben és filmekben való megidézéséről, akár a kardot ragadó és alakzatban masírozó hagyományőrzésről.
Minderről most meggyőző bizonyságot ad az Aquincumi Múzeum szeptember óta látogatható új állandó kiállítása, A római sas árnyékában – Katonaélet az aquincumi limes mentén, amely alkalmasint már a címötletét is egy ilyen regény(sorozat), a termékeny brit szerző, Simon Scarrow légiós kalandregénye, A sas árnyékában után nyerte. S ha már egyszer a sas bekerült a címbe, hát a kiállítás ifjúsági vonulatát is ez a motívum kíséri végig: a „felnőtt” tárlatszövegek táblái alatt, gyermeki szemmagasságban ugyanis Salvius, a kis sas járja/repüli be a legionárius életpálya stációit. Az ötlet vizuális kivitelezése mérsékelten megragadó (bár az mosolyt fakaszt, hogy az első állomásnál még ott a tojáshéj a sasfiók fenekén), de ez nem vált ki érdemi hiányérzetet. Az viszont éppenséggel elismerést ébreszt, hogy a szövegek mindvégig szerencsésen elkerülik a gyügyögő-cukiskodó tenort.
A gyerekek, no meg persze a termékenyen meditatív kikapcsolódásra vágyó felnőttek számára kínálkozik még a színezés és a fakockás építkezés lehetősége; akad itt egy mágneses Pannonia-térkép, amelyen elhelyezhetjük az egykorvolt római települések mai megfelelőit; és még egy virtuális valóság szemüveget is lelni a kiállítótérben. Sajnos, ez utóbbi az ottjártamkor épp nem működött, így számomra a kiállítás leginkább ambiciózus látványelemének vitán felül a légiós tábor főutcájának terembéli megidézése bizonyult. Ennek benyílóiban pedig elénk tárulnak azok a tételek, amelyeket Aquincumról szólván váltig muszáj előadni. A Mithras-kultusz kutatásának elérzékenyült renegátjaként ezek sorából az aquincumi Mithraeumot bemutató szegletet említeném külön is, annál is inkább, mivel a feliratok itt mintegy mellékesen arról is informálják a látogatót, hogy áldozatos régészek és restaurátorok mennyi időt szántak életükből e misztériumvallás óbudai relikviáinak feltárására és rekonstruálására.
Minthogy Aquincum talán legnevezetesebb régészeti lelete a helybéli tűzoltó collegium víziorgonája (melynek rekonstrukciója egy másik állandó kiállítás dísze), így hát hangsúlyos módon a zenének is jut hely és szerep a kiállításon, méghozzá némi látogatói aktivitásra is lehetőséget kínálva. Igaz, mindössze gombokat nyomogathatunk, hogy meghalljuk, milyen is volt a víziorgona vagy a sokszor félreértés következtében fuvolának vélt aulosz hangja, ám őszintén megvallva az elszabadult gombnyomogatás alighanem seregnyi gyermek és felnőtt dévaj mulatsága lehet. Itt az egyik opció még Szeikilosz sírversének, vagyis a legkorábbi egészében fennmaradt zenei műnek a meghallgatását is lehetővé teszi, és ezzel a lehetőséggel, úgy lehet, még akkor is felettébb szívesen élünk, ha a dal felhangzása és a notációt is jelző ógörög szöveg böngészése közben eszünkbe juthat, hogy ennek már voltaképp csak igen kevés köze van a római Aquincum történetéhez.
A Beszédes József kurátori fősége alatt összeállított tárlat egyik szöveges táblája a légiós tematika jegyében a katonai vezényszavak sorával is megismertet, és ez az egység még azzal együtt is informatívnak tetszik, hogy egyik-másik latin megfogalmazás egykorú használata nem egykönnyen okadatolható. Magam például hamarjában még nem leltem rá a „movete in loco” parancsra antik szövegekben – és mégis örülök, hogy eszembe idézték a „helyben menetelj!” parancsát. Merthogy jól fölismerve saját feladatát jószerint az Aquincumi Múzeum csapata is éppen ezt a vezényszót követi: a maga körében-körletében évtizedek óta okosan teljesítve régészeti, antik helytörténeti és tudományos ismeretterjesztő tevékenységét. Váltig egy helyben menetelve is a tartós hódításra képesen.