Mielőtt William James megalkotta a tudatfolyam-elméletet, és Henri Bergson előállt a mozgó világról szóló fejtegetésével a századfordulót követően, pár évtizede már megjelent a zeneművészetben az a gondolkodásmód, amely César Franck 1887-es szimfonikus költeményét, a Psychét is jellemzi. Szemben azzal a vertikális szerkesztésmóddal, amely még a romantikát is jócskán uralja, Francknál és a késő romantikusoknál sokkal fontosabbá válik a szakadatlan sodrás, a hév, s így a zene frázisegységei is összefésülődnek. A korabeli közönséget elvarázsolta a keresztény gondolatiságba nehezen illeszthető poéma 1890-ben, állítólag csak a kritikusok fanyalogtak, ami ékes példája, mi történik, ha az okoskodók jobban akarják érteni, mint érezni az újdonságot. A Pannon Filharmonikusok játéka nyomán és Vass András vezényletével megteremtődött az ihletett sodrás, amely itt nélkülözhetetlen, és amely felszabadíthatja a zenészt, a csúcspontokon az együtthangzásba szervesen illeszkedő rézfúvósok katartikus erejűek voltak. A hagyományos műsorszerkesztésnek megfelelően a Psyché a koncert nyitányául szolgált, és meg is határozta az est alaphangját.

 

Ludwig Mittelhammer

Érdekes, hogy sokan a mahleri életmű periferikus darabjának tekintik azt a dalciklust, amelynek egyik témája a Titán-szimfónia nyitótételében tér vissza. A megrögzötten megalomán zeneszerző vitathatatlanul mamutszimfóniákban csúcsosította ki az énekhang iránti érdeklődését, de a Vándorlegény-dalok arra is bizonyíték, hogy a monumentális szimfonikus hang igen lírai, közvetlen, szinte kamarazenei hangból nőtt ki. Ludwig Mittelhammer jó technikájú bariton, a hangja biztos, érzelmekkel teli, és figyel a kamarai proporciókban megszólaló zenekarra. Az első dalban a dagályosság mellőzését méltathatom – a zene népies hangú, melankolikus, természetes, hiteles. Az első szimfóniából ismert dallam a "Ging heut’ Morgen über’s Feld" alapanyaga, az énekes pedig inkább a légiességét hangsúlyozta, a szövegben megjelenő bánat pedig a magasabb regiszterbe futva csúcsosodott ki („Wird’s nicht eine schöne Welt?”).

 

Brahms III. szimfóniája volt az a darab, amelyet a leginkább vártam, mégis bebizonyosodott, hogy a mester zenéjét játszani nehezebb, mint azt elsőre gondolnánk. Az első tétel Allegro con brióját sietősnek találtam, bár érteni vélem a gyorsabb karaktert. Sokan hasonlítják ezeket az ütemeket Schumann Rajnai szimfóniájához, és az F-dúr és f-moll disszonanciája is az ellentétek hangsúlyozására sarkallhatna. Mégis, bölcsebb lett volna hagyni, hogy a klarinét, a fagott és a fuvola kijátszhassa a szólamát aprólékosabban és nyugodtabban. Brahms Harmadikjának nyitószakaszában szabadabban kell bánni az időkkel, hogy létrejöjjön az a sodrás, ami ezt a zenét jellemzi. Fenntartásaim szerencsére nem vonatkoznak a szimfónia második tételére. A C-dúr Andante egyszerűséggel és tisztasággal ragyogott, nagyrészt a fafúvóskar világos deklamációjának hála. A harmadikon, a híres Poco allegrettón határozottan érződött a tudatos építkezés, amennyiben az utolsó visszatérésnél jóval magasabb hőfokon izzott a zenekar. Talán a magyar cigányzene sírva vigadása hatott a háromnyolcados dallamra és melizmáira, talán a melankolikus zeneszerző vallomása ez. Vass András értelmezésében az utóbbi: nyugodtabb, inkább pasztorál atmoszférát teremtve szólalt meg ez a tétel.