Az elkoptatott közhely, amely szerint az együttes tökéletes hangszerként szólalt meg a karmester – Alan Gilbert – pálcája alatt, még akkor is találóan jellemzi a közönség alapvető benyomását, ha manapság ebben az élményben szerencsére nem csupán jeles külföldi vendégzenekarok fellépései alkalmából van esélyünk részesülni.
 Lisa Batiashvili |
A hangverseny nem csupán előadói szempontból, hanem a műsor tekintetében is klasszikus kiegyensúlyozottságra törekedett: a programon az alaprepertoár két felülmúlhatatlan, egyszersmind nagy népszerűségnek örvendő remekműve: Bartók Hegedűversenye és Beethoven Eroicája szerepelt, sőt a ráadásban még a „hiányzó” nyitányt is pótolták. A koncertet nyitó versenymű szólistája Lisa Batiashvili volt – egy kirobbanóan sikeres nemzetközi karrier fiatal birtokosa, akinek a játékából, magatartásából azonban teljességgel hiányzik a Say- vagy Maisky-féle sztár-attitűd; nem véletlen, hogy tevékenységében olyan nagy súllyal szerepel a kamarazene. Különben a Bartók-hegedűverseny éppenséggel azok közé a nagy művek közé tartozik, amelyeknek költői mélysége leveti magáról a pusztán fölényes virtuozitással operálni igyekvő rivaldaművészeket.
Ami persze megit csak nem jelenti azt, hogy Batiashvilinek ne volna lenyűgöző a technikája is, ami már az első tétel kadenciájának nagyszabású előadásában nyilvánvalóvá vált. Ám a lassú tétel megíndítóan finom színkezelésében, vagy mondjuk a zárótétel befejezés előtti, kitárulkozó – Somfai László terminológiájával: „penultima” – szakaszában tanúsított költői kvalitásaival letisztult művészetű, igen jelentékeny előadóként mutatkozott meg a budapesti közönség előtt. Kifogásként csak egyetlen halvány érzést fogalmazhatok meg: mintha Batiashvili hegedűhangja némiképp el lenne tolódva a magas hangok és felhangok irányába; legalábbis úgy rémlett, hogy kevés erőteljes, mély zengésű, „férfias” hangot hallottam a G-húron; de hát végül is egy hölgyről van szó, akinek lehet saját hangideálja; amit éppenséggel „gyöngyházfényűnek” is nevezhetnénk.
De a valóban ritkaságszámba menő tökéllyel, homogeneitással, egyensúllyal és csiszoltsággal megszólaló zenekarról is úgy éreztem a hegedűverseny némely pillanatában, hogy talán tartózkodik a dinamika és a szenvedély csúcspontjaiig való elmerészkedéstől. E tekintetben vitába is keveredtem a szünetben néhány kiváló kollégámmal. Ám akármi miatt volt is ilyen érzésem a koncert első felében, mégoly korlátozott fenntartásaimat is félresöpörte az Eroica előadása.
 Alan Gilbert |
Ebben a műsorrészben a valószínűtlen tökéllyel játszó zenekar egyedül vált a produkció főszereplőjévé, és ebben a helyzetben azonnal egész szélességében és mélységében kitöltötte a zenei kifejezés virtuális terének teljességét. A pianississimóktól a robbanásszerű tetőpontokig, a gyásztól a tündéri-idilli karakterig – mert ilyen is van az Eroicában – minden potenciális zenei tartalom hangzó valósággá vált, a partitúrában nem maradtak megvalósulatlan lehetőségek, mindenütt eljutottak a lehtőségek határáig; anélkül azonban, hogy akár dinamikában, akár a kifejezés intenzitásában a legcsekélyebb torzulás, az ízlés kontrolljának bárminő megingása bekövetkezett volna.
A „tökéletes hangszeren” túl, mellett, sőt felett, mindez a nagyszerű Alan Gilbert érdeme. Vezénylése leginkább kongeniálisnak mondható; elsősorban pedig a mozdulataiban rejlő kivételes információsűrűség volt benne lenyűgöző. Gilbert a testtel keveset „dolgozó” karmesterek közé tartozik, kézmozdulatai azonban igen intenzívek, sűrítettek és energiával telítettek. Segítségükkel egyaránt képes a tökéletes szinkronitás megteremtésére, az artikuláció és számtalan más részlet lenyűgöző árnyalására, és mindenekfölött a zene nagy tetőpontjainak és fordulópontjainak biztos kezű és szuggesztív felépítésére. Hadd említsem meg külön is a III. tétel német romantikát megelőző, csodálatosan bensőséges karakterét.
A zenekar említett hangzási tökélye nemigen teszi lehetővé az átlagosnál jobb teljesítmények kiemelését: minden sokkal jobb volt az átlagosnál. Fülemben cseng többek között a klarinétpár egy gyöngyöző futama a Hegedűversenyből és a rezek fényességes harsogása a Beethoven-szimfónia záró kódájából – mindez azonban valóban csak csepp volt a tengerben.
A ráadásként játszott Egmont-nyitány mintegy sűrítve foglalta össze az előadók kivételes erényeit, valóban méltóan, a tökély élményével zárva le ezt az emlékezetes estét.