Most, amikor döntően halott zeneszerzőket játszanak a koncerttermekben, olyan dologra kényszerülök, amire a kortárs zenekritikus ritkán. Megírom egy ősbemutatóról az őszinte véleményemet: bennem Vajda Gergely új szimfonikus műve, a Szomorú vasárnap-variációk erős hiányérzetet keltett. Röhögjön az utókor, ha kapirgáló tyúk vagyok, az új mű pedig a földre hullajtott aranygyűrű, de átverve éreztem magam a végén. Első hallgatásra három hangot fedeztem fel benne a Seress Rezső-dallamból (a második ütemből azt, hogy mi-ré-dó, mi-ré-dó, mi-ré-dó), és a taps után szégyenlősen, de igazat adtam annak a barátságtalanul recsegő női hangnak, amely félhangosan kimondta verdiktet: „Hát a Seressből ebben aztán semmi nem volt.” Nem az alapvetően a Ligeti-Kurtág-Eötvös szentháromságban gyökerező, különösen színes zenei nyelvvel van problémám. Az nagyon is izgalmas, és Vajda pontosan tudja, hogy mit is kell csinálnia egy zenekarnak ahhoz, hogy bombasztikusan szóljon. Ahogy operáit és más zenekari műveit, úgy ezt a darabot is élveztem volna, ha nem fülelek végig zavartan, hogy mit fedezek fel a Szomorú vasárnap dallamából. Persze magamra vethetek – a műsorfüzet már jó előre figyelmeztetett, hogy az a dallam, na, az nem fog elhangzani.

 

Vajda Gergely

A Bartók Rádió hangtárából visszahallgatva aztán jobban megbarátkoztam a darabbal. (Nota bene: fenntartásaim mellett kitartok.) Első szakasza az ütősök makacs, repetitív ritmusai között bontakozik ki, a „gestural music” jellegzetességeit viseli magán, majd kitartott zenekari clustereken át vezet az út egy egészen gyönyörű, idillibb, a hárfa és a vonósok által dominált szakaszhoz, amely azonban csak a felszínen békés, és apró disszonanciák, a fafúvósok disszonáns közbeszúrásai teszik terheltté. Ebből az „intermezzo interrottóból” a nagydob fortissimója riaszt fel, közben a fagottok szólamában vélem felfedezni a variációs alapanyag töredékeit. Lassan megérkezünk abba a közegbe, ahová a Szomorú vasárnap való: jazzes hangú ütősszólam mellett a mélyvonósok pizzicatói és a zongora egy jazztrió atmoszférájával bírnak. De ez sem tart sokáig, a dob, a hárfa és a zongora feldarabolják a Seress-téma lefelé lépegető basszusszólamát, az ebből kibontakozó zenekari szövetben a nyitószakaszból ismerős ritmus is visszatér a dobokon, majd a művet egy lefelé törekvő zenekari gesztus zárja.

 

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Vajda Gergely vezényelte február 11-én a Zeneakadémia nagytermében, s meg kellett állapítanom, hogy nemcsak igen bátor műsort játszottak, de azt jól is. Az ősbemutató után Astor Piazzolla Aconcagua concerto című bandoneónversenye Demeniv Mihály szólójával csendült fel. Sokszor a „két szék közt a pad alá” esete, amikor Piazzola behozza ezt a hangszert az utcáról a koncertterembe, de most ragyogóan megmutatkoztak a concerto értékei az MR Szimfonikusok előadásában. A szólóhangszer és a zenekar viszonyát a barokk versenyművekhez tudnám hasonlítani – a bandoneón sokszor „eltűnik” a zenekarban, a második tételben pedig szinte kamarai hangulatot teremt a csellóval és a hárfával együtt. A szólista technikai magabiztossága folytán a mű rokokós eleganciájában gyönyörködhettünk.

 

Demeniv Mihály

A koncert második részében Stravinsky Petruskáját John Adams önállósodott zenekari darabja, a Nixon Kínában című operából származó The Chairman Dances követte (a cím helyes fordítása: Az elnök táncol). Ügyes párosítás, amely megmutatja, hogy Stravinsky zenei világában – amelyben mindvégig érződött a Rimszkij-Korszakov-féle romantikus nyelv hatása – milyen határozottan megvolt a repetitív zenei textúrákban való gondolkodás. (Érdemes csak a nyitótételre gondolni, a vivace F-dúr szakaszra.) A zenekar kimunkáltan játszotta a Petruskát, Vajda impulzív, inspiratív karmester, de a zenekari szólók – a fuvola, a trombita – jelentették a lényeget, azok fűszerezték ízesre ezt a kaleidoszkópszerű, mesés gazdagságú Stravinsky-opuszt.

 

Egyelőre úgy tűnik, hogy a repetitív minimalizmus Amerikában született, és ott is marad. Hiába van 180-as csoportunk, a kortárs zene magyar fősodra inkább gyökerezik Schönberg, Stockhausen életművében. A napokban 72. születésnapját ünneplő John Adams „szimfonikus foxtrottja”, Az elnök táncol mégis osztatlan sikert aratott a Zeneakadémia nagytermében, s ez nem utolsósorban az est karmesterének érdeme. John Adams újra és újra becsap minket – tessék megfigyelni a zenemű utolsó harmadában belépő rézfúvósokat. Azt hisszük, most jön egy jó kis dallam, valami fanfár, de kiderül, hogy ez is csak a repetitív textúra része. Végülis erről szól ez a stílus. Az ember mindig belehall valamit, kénytelen kiválasztani a sok szólamból egy narratívát, hogy aztán rádöbbenjen, itt minden kottasor egyenlő, és önmagában egyiknek sincsen értelme.