Mindezt a változatosságot öt szerző egy-egy kompozíciójának bemutatásával teremtették meg. A három brit szerző a negyven-ötven évesek korosztályából került ki, míg a két magyar zeneszerző egyike – a műsorban az egyetlen klasszikus – Ligeti György volt, a másik pedig a koncert Benjáminja, a huszonhat esztendős Bella Máté.
 Baldur Brönnimann |
A London Sinfonietta, bár a köztudatban – és honlapja szerint is – kamarazenekarnak minősül, mint a kortárs zene brit, sőt világviszonylatban is egyik élenjáró inspirálója és specialistája, igen gyakran ensemble-ként, tehát szólójátékosok kisebb-nagyobb kamaraegyütteseként lép fel. Ez alkalommal is erről volt szó: az egyes darabok előadóinak száma 7 és 14 között mozgott, s mindegyik kompozíció karmester közreműködésével: Baldur Brönnimann vezényletével hangzott fel. A svájci születésű, de tanulmányait Angliában befejező Brönnimann repertoárja Haydn Teremtésétől Bella Mátéig terjed ugyan, s gyakran vezényel hagyományos programokat szimfonikus zenekarok élén, tevékenységének súlypontját mégis a kortárs zene képezi. S ha figyelembe vesszük, hogy ezen a téren a London Sinfoniettán kívül a bécsi Klangforum, az Ensemble Modern vagy az Ensemble Contemporain hangversenyeit is vezényelte már, akkor azt kell mondanunk, hogy immár előkelő nevet szerzett magának.
A Mini-Fesztivál hangversenyén hallottak alapján: teljes joggal. Nyugodtan megkockáztathatom, hogy a koncerten mind az együttes, mind a karmester imponálóan magabiztos teljesítményt nyújtott, előadásuk minden tekintetben élményt jelentett – kezdve mindjárt a bevezetőben jellemzett műsorösszeállításon, amely egy jelentős klasszikus darab köré négy oly egyéni és oly figyelemreméltó újabb kompozíciót csoportosított.
Az egészen fiatalon, huszonegy évesen reflektorfénybe – és a Proms programjába – kerülő George Benjamintól azt az At First Light című darabot játszotta az együttes, amelyet még 1981-ben rendelt tőle első nagy sikerei nyomán. A kései Turner-festmény inspirálta kompozíció központi eszméje – mint a címe is mutatja – a fény és a szín, illetve zenei megjelenítésük. Ez korántsem jelent azonban egyhangúságot, sőt a karakterek széles skáláját idézi fel az erőteljesen gesztikuláló vagy „álló” és álomszerű szakaszoktól a pokoljárásos második szakaszig vagy a lidérces éjszaka-zenéig és „ligetis” neszezésekig, hogy csupán néhány jellegzetes karaktert említsek. Már az első számban kézzelfoghatóvá vált az együttes tagjainak fölényes tudása és hibátlan koncentrációja, továbbá Baldur Bröndimann lényegretörő és hallatlanul erőteljes vezénylése.
 Bella Máté |
Tansy Davies műve, a Neon mindössze hétfős, szintetizátort is tartalmazó együttesre íródott. Az ismertetőfüzet szerint „a művet vezető brit újságok funkys elemekből épített modernista kollázsnak, zappai érdességben gyökerező szeptettnek nevezték”. Pontos, találó szavak; ehhez magam még a minimálzenének és Stravinsky Ragtime-jának a hatását is hozzátenném. Izgalmassá az tette a darabot, hogy a populáris zene forgácsaiból és hangzásaiból végső soron mégiscsak érvényes új kompozíció jött létre, amely ebben a remek előadásban kifejezetten élvezetes volt.
Ligeti 1970-ben befejezett Kamarakoncertjét ihletetten és hallatlan műgonddal adta elő az együttes; az előadás a négytételes darab varázslatos és szellemes elemeit, egyensúlyát és pátoszát egyaránt megmutatta. Emlékezetes pillanatokat szerzett egy-egy zenész, elsősorban is a fúvósok – az angolkürtös, a kürtös, vagy a III. tételben ellenállhatatlanul komikus effektusokat produkáló harsonás – teljesítménye.
A szünet után Bella Máté két évvel ezelőtti díjnyertes műve, a Csuang-cu álma az erős mezőnyben is remekül helytállt, annál is inkább, mert a koncertáló jellegű gordonkaszólamot játszó művész (neve sajnos nem derült ki az ismertetőfüzetből) az est legjelentősebb szólóteljesítményét nyújtva, emlékezetesen szépen és intenzíven zenélt.
A koncert utolsó száma ígérte, címénél és pozíciójánál fogva is, a legkevésbé „fajsúlyos” darabot: Living Toys, így hangzott a cím, a szerző pedig a negyven évesen már rendkívüli tekintélyt szerző Thomas Adès. A játékos tablónak ígérkező darab azonban minden humoros és groteszk elem ellenére, igen gazdag tartalmú és érzelmileg roppant differenciált kompozíciónak bizonyult, lírai pillanatokkal és kifejezetten katartikus végkicsengéssel. Sokrétű és erős mű a Living Toys, amely újra kiváló lehetőséget kínált Brönnimann-nak arra, hogy megmutathassa karmesteri erényeit, elsősorban magabiztos precizitását, rugalmasságát és fantáziáját.