Prekoncepcióval érkeztem a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjére, de a jobbik fajtából. Tudni lehet ugyanis, hogy az 55 éves együttes megújulásra törekszik, s ez a megújulás nem külcsínbeli lenne, hanem zenei szempontú. Nem elég hozzá egy új logo vagy egy mutatós flashmob. Az együttes szeretné, ha közvetlenebb, egymásra figyelő muzsikálást látna és hallana tőlük a közönség. Cizellált, kidolgozott zenélést, nem a kottába belebújó, hanem a művészetüket élvező komolyzenészeket, akikkel kapcsolatban nem csak a „nagymúltú” jelzőt lehet ismételgetni.
 Cosima Soulez-Larivière |
Hogy sikerült-e szexepilt villantani a kamarazenekarnak a január 24-i koncerten? Ha muszáj villantani, akkor persze rögtön más a helyzet, s könnyen feltámad a gyanakvás. Viszont ha a zenészek spontán mosolyognak össze, annak az őszintesége hamar meglátszik, s feltételezzük, hogy az energikus hangzást is ez garantálja.
Mert a nyitódarabban, Prokofjev mutatós Klasszikus szimfóniájában hallom ezt az energiát, kirobbanó formában van a zenekar, széles spektrumon mozognak a crescendók, átfogó, hosszú dinamikai íveket hallunk, az összképet legfeljebb a fafúvós pontatlanságok rontják (és azok is csak ritkán). Mulatságosan teátrális ez az opusz, egyszerre kiáltványa és paródiája a neoklasszicizmusnak. Persze egy szavunk sem lehet, mindkettőnek makulátlan, s a Liszt Kamarazenekar számára most tökéletes ez a mutatós jelleg. Prezentálják, hogy milyen jól szólnak. Egyedül a harmadik tétel nem tetszik, ott mintha túlozna a Tfirst Péter vezette együttes, elnyújtják az ütem-egyet.
Az est fő fogása Peteris Vasks Távoli fény című hegedűversenye, amelyet a Bartók Világverseny és Fesztivál győztes szólistája, a huszonharmadik életévében járó Cosima Soulez-Larivière szólaltatott meg. Októberben volt szerencsém a művet egy jóval tapasztaltabb hegedűs, Szergej Krilov előadásában hallani, azonban az ő előadásához képest is számos erényt csillogtatott meg a fiatal francia szólista feminin megközelítésmódja. A concerto bevezető üveghangjait ugyan elnagyoltnak éreztem, a három kadenciában viszont ott volt az izgalmas, eleven érzetű chaos. A kibontakozó zenei anyag dús, romantikus jellegével magával ragadott. A lett Vasks hegedűversenye ugyanis lelkületében romantikus, hangzásában pedig részben impresszionista hatású, s ezzel együtt is kortárs darab. A partitúrából okosan, a szükségesnél nem többet dirigáló Tfirst Péter ragyogóan egyben tartotta a zenekart, s ezt az egységet az is garantálta, hogy ebben az opuszban a kamarazenekar törzsét, tehát a vonósokat hallottuk.
 Tfirst Péter |
A szünet után a korai romantika repertoárjába vonult vissza a zenekar, s talán ebben a műsorrészben érvényesült kevésbé a Liszt Kamarazenekar megújulási törekvése. A pesarói hattyú, Gioachino Rossini tizenkét éves korában komponált A-dúr vonószenekari szonátája makulátlanul szólt, nem utolsósorban a zenekar nagybőgősének, Horváth Bence Dániel biztos alapjának köszönhetően – de semmiképpen sem, ahogy a rossz nyelvek mondani szokták, a brácsaszólam hiánya miatt.
Schubert III. szimfóniájában viszont még sokszor éreztem azt a régi rutint, melyen a zenekar felülemelkedni akar. Voltak itt is virgonc forték, a nyitódarabhoz hasonló lendület, és Tfirst motorja volt a zenekari energiának. Az első tétel lassú építkezését, finom hangsúlyait, a harmadik, Menuetto tétel ländler-szerű triórészének humorát, vagy a Presto vérbő hangzását dicsérni tudom. A kamarazenekar jó ízléssel találja meg a rejtett líraiságot, gyengédséget a tizennyolc éves Schubert zenéjében, amely egyelőre még magán viseli Haydn és az ekkor slágerkomponistának számító Rossini hatását. Viszont nem mindig volt tökéletesen együtt a zenekar (még ha a földszinten, középtájt ülve az ilyen gikszerekért erőteljesen fülelnem is kellett), sejteni lehet, hogy ezek azok a pontok, ahol az együttes tovább szeretne fejlődni.
Üdvözlendő vállalás, hogy a külsőségek helyett az LFKZ tisztán zenei szempontot tart szem előtt; én máris hallottam a minőségi ugrást, és érdemes leszögezni, hogy van, de még mennyire, hogy van rá igény.