Vera Molnar neve világszerte ismert. Megelőzve a számítógépet, már korai munkáiban is rendszereket követett, saját kódokat írt, ezek alapján készítve képzőművészeti alkotásait. Bár külföldön számos nagy gyűjteményben megtalálhatóak művei, itthon csak a közelmúltban került a neve a köztudatba. A Ludwig Múzeumban bemutatott kiállítás címe arra a bizonyos Paul Klee-sorozatra utal, amely az À la recherche de Paul Klee címet viseli, és amelyben Molnar egészen a Bauhausig, később pedig Dürerig ment vissza, számba véve a művészettörténeti előképeket.
A jelen tárlat nem pusztán az életművét kíséreli meg bemutatni a fent említett hommage-okon keresztül, de kortárs számítógépes és médiaművészeti reflexiókat is felsorakoztat, sok esetben kiegészülve a legújabb technológiákkal (AI/VR). A kiállítás kevéssé emeli ki a művész saját fejlődési útját. Fel-felvillant ugyan fontos darabokat, de nem köti őket össze, a kronológiai sorrend felállítására és a sorozatok teljes bemutatására sem törekszik. Pedig Molnar jóval több ennél: hiszen férje, a kortárs percepciókutatással foglalkozó Molnár Ferenc révén kezdetben a ,,hűvös geometria” iránt érdeklődött (olvashatjuk a kiállítás egyik falszövegén), majd áttért a matematika és információelmélet férfiak dominálta világába. Nemcsak az elsők között volt, akik generatív művészettel foglalkoztak, 1968-tól ő lett az első női komputerművész. Életműve egészben lenne igazából értelmezhető, a Ludwig kiállítása azonban mégis inkább művei generatív, algoritmikus oldalára fókuszál.
A Kiscelli Múzeum átfogó, 2020-ban megrendezett kiállításához (Rendetlenség a rendben. Vera Molnar művészete) képest a jelen tárlat sok kérdést hagy maga után. Míg az előbbi abból a szempontból volt egyedülálló, hogy az hommage-sorozatokat szinte egészében a sorozat több darabjának a felvonultatásával mutatta be az érdeklődőknek, addig az À la recherche de Vera Molnar a jelenbe próbálja illeszteni Molnar művészetét kortárs médiaművészeti, NFT-alapú, generatív művészettel foglalkozó művekkel párhuzamban. Míg a Kiscelliben négy éve bemutatott retrospektív kiállítás átfogóan és pontosan jelenítette meg azokat az hommage-okat is, amelyeket most a Ludwigban is láthatunk, és amelyek a művész keze alól a negyvenes évek kezdete óta kikerültek, addig a mostani tárlat csak részint szól Molnarról: a kortárs reflexió jóval dominánsabb, mint az eredeti sorozatok, melyek előtt tisztelegnek.
Molnar szisztematikus képi nyelvrendszere már ezekben a korai hommage-okban tetten érhető, és nincs ez másként a Dürer, Theo van Doesburg, Monet, Cézanne, Klee, Malevics, Naum Gabo műveinek az átirataiban sem, amelyeket a művész neoplaszticizmustól és orfizmustól sem idegenkedő formanyelvén, a konstruktivizmus irányzatához kapcsolva látunk. Ahogy azt a jelen kiállítás is kiemeli, már a hetvenes évektől foglalkoztatni kezdi az ember és a gép kapcsolata, a „machine imaginaire”, az embert helyettesítő gép és a művészet.
Kezdetben ő maga írja a programokat, ő helyettesíti a későbbi számítógépet, és Dürer nyomán indul el a mágikus négyzet pontjainak eltolásaihoz is, ahogy később fogalmaz: ,,A sorozat egészében nézve Dürer mágikus négyzetének a rezüméjét adja ki.” Sajnos ezekből az hommage-okból keveset láthatunk, és bár a kiállítás címe ezt ígéri a látogatónak, mindössze egy kisteremnyi hasonló jellegű munkával találkozhatunk, és azoknak is csak egy-egy kiragadott részét láthatjuk a sorozatból. A művész jelentősége így csak részlegesen érthető meg, ha ez az első Molnar-kiállítás, amelyet látunk.
Fotók: Rosta József
Ami a Richard Castelli és Máté Zsófia kurátorok által gondozott kiállítás fókuszába kerül, az a generatív művészet jellege, és ennek újító ereje: Molnar elsőként nagyon egyszerű algoritmusokból építette fel munkáit, a számítógépet és annak programnyelvét eszközként tekintve már 1959-ben kidolgozta a képzeletbeli gép, a „machine imaginaire” koncepcióját, amely megegyezett a computer működési elvével. Később ezt a módszert váltotta fel az igazi számítógép. Lépésről lépésre alkalmazta az elsőként a képzeletbeli számítógépen megismert algoritmusokat computer artos sorozatain is.
A generatív művészetében összekapcsolta a strukturált sorozatokat és a véletlent, amelynek célkitűzése lekövette többek között Max Bense és a stuttgarti filozófiai iskola gondolatait, lévén meghatározók Molnar generációja számára. A számítógépet is az alkotás folyamatának részéve tette, és annak autonómiáját meghagyva magát a computert is alkotótársként definiálta. A mikroesztétikai eltérések a gép kiszámítható algoritmusaival összhangban következnek be, összefüggésben a véletlenszám generátorral. A szükségképpen absztraktnak minősülő algoritmusok a kétdimenziós konstruktivista kísérletekben materializálódtak, s így rajzolták ki Vera Molnar életművét. Molnar mindenben rendszert, átemelhető konstruktivista elemeket látott édesanyja kézírásától (Letters de ma mère / Anyám levelei 1-7, 1988) kezdve az M betű diagonáljáig, amelyek hagyományos értelemben mind kívül estek a konstruktivizmus formarendszerén.
Ahogy a kiállításon Horváth László filmjéből is kiderül, a párizsi Sorbonne egyetemi számítógépes központjában az elsők között volt, aki computer artot alkotott, majd plotterrajzait a helyszínen kinyomtathatta. Ahogy erre a Ludwig tárlata ki is tér, Molnar koncepciója meglehetősen egyszerű volt annak ellenére, hogy saját korát messze meghaladta: az 1% rendezetlenség elve mellett minden alkalommal egy másító tényezőt helyezett a meglévők mellé: új színt, új vonalvastagságot, új irányt rakott a meglévő kompozíciókba. Elmélete szerint ezek a rendezetlenségből adódó sorozatok egymás mellé helyezve megjelenítették az esztétikailag tökéletes állapotot.
Vera Molnar: Electra (1983) Fotó: az MNB Arts & Culture jóvoltából
A Molnar-tárlat a Ludwig közelmúltban bemutatott kiállításainak áramvonalába illeszkedik: a médiaművészeti, információelmélettel és hálózatkutatással összefüggő irányelv a jelen kiállításon is jól érzékelhető. (Gondoljunk a közelmúltból a „Nem vagyok robot.” A szingularitás határain címet viselő csoportos show-ra, vagy a BARABÁSILAB: Rejtett mintázatok. A hálózati gondolkodás nyelve című tárlatra.) Mégis, míg az utóbbi kiállítások megállják a helyüket, amikor egyedi és önálló témát dolgoznak fel több nézőpontból, addig a jelen tárlaton a nemzetközi kortárs művészek Vera Molnar hommage-ai csak gyengítenek az életmű egészén.
Mintha egy régi videókazettát szerettek volna átmenteni egy olyan hordozóra, amely nem kompatibilis vele, úgy bizonyulnak összeférhetetlennek Molnar kései és korai sorozatai ebben az elrendezésben. Sokkal relevánsabb lett volna egy ívet feltárni az új alkotók bevonása helyett. Ha tisztán Molnarra fókuszálva pályájának kései műveit egymás mellé helyezik, konkrétabb párhuzamok születnének a múltban elkészített sorozataival. A Joannie Lemercier-vel közösen alkotott új digitális médiumokat, az NFT alapú munkákat, vagy a Julien Gachadoattal újraaktivált plottereket érdemes lett volna az életmű egészével összevetni, nem pedig más kortárs művészek Vera Molnarra reflektáló alkotásaival összehasonlítani.
Iskra Velitchkova: Aux carrés. Fotó: BROICH Digital Art Museum
Ilyen mű még a Ludwig tárlatában az az aurèce vettier-vel közösen kidolgozott AD.VM.AV.IA, egy 16 műből álló, mesterséges intelligenciával létrehozott sorozat, amely potenciális herbáriumokat mutat be, és Vera Molnar ötlete alapján jött létre. A fentiek mellett rengeteg olyan művet láthatunk, amelyek csak részint kapcsolódnak a művészhez, mint például Tamiko Thiel Vera Plastica című 2023-as AR installációja, Sanmuel Yan generatív Molnar hommage-at, vagy épp Refik Anadol installációja.
Kihagyott lehetőség mindezt egy olyan művésszel megtenni, akinek művészetében kulcsfogalmat kap a rendetlenség, a rend, a struktúra és a szabadság, és aki az oly kevés magyar kötődésű női művész között szerepelhet műveivel a New York-i MoMA-ban, a londoni Victoria and Albert Museumban és a párizsi Centre Pompidou-ban vagy a Bibliothèque Nationale-ban. A hozzám hasonlóan csalódott látogatók szerencséjére azonban nem csak a budapesti Ludwig kínál fel Vera Molnar műveiből tárlatot: február 28-tól augusztus végéig látható retrospektív kiállítása a Center Pompidou-ban, az itthoni galériák közül pedig a Kieselbachot követően február 13-tól a budapesti VINTAGE galériában találkozhatunk Vera Molnar művészetével, aki sokadjára is bebizonyítja, hogy a véletlentől lehet félni, de nem érdemes.
A kiállítás megtekinthető 2024. április 14-ig.