Nem tudom, hogy vannak ezzel a mai gyerekek, de A kis hableány történetét az én generációm biztosan a Walt Disney rajzfilmjéből ismerte meg. Ez a feldolgozás arra törekedett, hogy amennyire csak lehet, puhítsa a világ egyik legszomorúbb meséjét: nem ejt például szót arról, hogy a kis hableány (Disney-nél Ariel) lábai, amelyeket a hangjáért cserébe kapott a tenger boszorkányától, minden lépésnél iszonyú fájdalmat okoznak számára, és természetesen a történet romantikus happy enddel zárul – miközben gyerekként titkon mindig éreztem az események utáni boldog vég hamisságát. Hiszen bárhogy is van, itt a herceg beleszeret egy másik lányba, aki még véletlenül sem a kis hableány, ami több mint felháborító. Csak most, a Vaskakas Bábszínház előadását nézve értettem meg, hogy a Disney meséje nem egyszerűen könnyebbé tette a gyerekek számára a súlyos vagy fájdalmas pillanatokat, hanem arra törekedett, hogy határozottan elkülönítse egymástól a jót és a rosszat. Például azzal, hogy megalkotta minden idők egyik legijesztőbb Disney-gonoszát, Ursulát. Ám A kis hableány története épp attól megkapó, hogy címszereplőjének tragédiáját nem a gonosz boszorkány okozza, hanem az élet természetes menete. Hogy bizony, előfordul olyan, hogy akit életünk szerelmének tartunk, nem minket választ. De mit lehet ilyenkor tenni?
Továbblépni – mondatja velünk 21. századi gondolkodásunk, de a Vaskakas előadásában szerencsére ennél érzékenyebb és bonyolultabb választ kapunk. Gimesi Dóra átirata ugyanis azt a kérdést járja körül, hogy mit jelent az, ha számunkra valaki értékes. Hogy mit jelent az önzetlen és feltétlen szeretet, és hogy van-e értelme a másikért való önfeladásnak abban az esetben, ha szerelmünk viszonzatlan. A válasz pedig valami olyasmi, hogy igen, a másik odaadó szeretése mindenképpen értékes dolog.
Darvas Emőke, Sebestyén Bernát
A bábszínházak iránt érdeklődő szakmai közönség nem a Vaskakasban láthatja először ezt az előadást – illetve természetesen nem ugyanazt az előadást látja, mint 2020-ban a Griff Bábszínházban, hiszen a színészek teljesen mások benne, ám a rendezői koncepció, a szöveg és a látvány nagyjából ugyanaz. Egy sikeres zalaegerszegi előadás vázát és látványvilágát Győrbe vinni elsősorban a fenntarthatóság miatt jó ötlet. Nemcsak arról van szó, hogy minden produkcióhoz új bábokat és látványt készíttetni nagyon költséges, vagy arról, hogy utána bonyolult dolog tárolni őket, hanem arról is, hogy az újrahasznosítás nagyban csökkenti a színház ökológiai lábnyomát. Ráadásul Rofusz Kinga – akinek ragyogó kékjeit és vakító pirosait a gyerekek könyvillusztrációkból ismerhetik – olyan egyszerű, de különleges látványvilágot tervezett az előadásnak, hogy azt igazán érdemes szerte az országban mutogatni.
A Griff előadását a kétévente Kecskeméten megrendezett Magyar Bábszínházak Országos Találkozóján láttam, és határozottan emlékszem már abból az előadásból is, mennyire megérintett a tenger boszorkányának értelmezése. Erre a győri előadásban újra rácsodálkoztam. A Kocsis Rozi által alakított, furcsa halból átalakuló, foszforeszkáló, csúf boszorkány mintha nem is lenne annyira gonosz. Sőt, bölcs. Sőt, habár megfosztja a kis hableányt a hangjától, mintha valójában jót akarna neki. Kocsis Rozi tolmácsolásában a boszorkány hangja éteri, talán anyai is. Miközben kegyetlenül viselkedik, figyelmeztetni is próbálja a kis hableányt. Jó kérdés persze, ha a hangját nem venné el a boszorkány, milyen esélyekkel indulna szegény a herceg kegyeiért – ám ami nyilvánvaló lesz gyorsan: a herceg nem szereti őt feltétlenül és önzetlenül, hiszen akkor szeretné őt némán is. A Sebestyén Bernát által mozgatott hercegfigura egy átlagos, egészséges kapcsolatra vágyik, amiben nem kell különösebb terheket cipelni, ahol a másik nem bújik ki a bőréből őmiatta. Ilyen lesz a kedves ifjú ara is, akit Bánky Sára tulajdonképpen a kis hableány földi tükörképének mutat.
Darvas Emőke. A fotók forrása: Budapest Bábszínház
És furcsa, de még akkor sem érezzük teljesen gonosznak a boszorkányt, amikor azt mondja a kis hableánynak, ha elpusztítja a herceget, visszaváltozhat hableánnyá, vagyis visszatérhet önmagához. Aki a kis hableánnyal azonosult, az szíve mélyén egy kicsit szeretné, hogy kapjon a mindig vidám herceg valamennyit abból a szenvedésből, ami a kis hableánynak kijutott. Persze, ez csak pár pillanat, mert igazán rosszul éreznénk magunkat, ha a kis hableány gyilkosként fejezné be ezt a történetet, a korosztályi besorolás sem stimmelne. Hősünk, aki Darvas Emőke alakításában vagány kamaszlányból szomorú, törékeny kismadárrá válik, úgy dönt, feláldozza magát a herceg boldogságáért. És itt jön a csavar: kiderül, hogy a fájdalomtól így is meg lehet szabadulni, tovább lehet lépni, csak nem úgy, ahogy először gondoltuk. A kis hableány egy lesz az ég madarai közül: átlényegül valami mássá, hogy új formájában megint önmagára találjon. Valamiképpen minden szakításban ezt éljük át, nem igaz? Már a Griff Bábszínház előadásánál is úgy éreztem, hogy el tudnám képzelni a madarakat sokkal égibb lényekként. A képi megoldás sok kis kocka, amelyben képek pörögnek madarakról, amelyek így mozgásba lendülnek. A kockákat a színészek az előadás központi (és egyetlen) díszletelemére helyezik, egy lépcsőre, ami a kis hableány vertikális útjának metaforája. A madarak mintha apró kalitkákba lennének zárva, a kis gépezet hangja pedig ugyan emlékeztethet minket szárnyak suhogására is, de nekem inkább furcsa kattogásnak hatott.