 Pawel Kaczmarczyk |
A csupán huszonhét éves Pawel Kaczmarczyk az elmúlt évek lengyel jazz-szcénájának egyik nagy felfedezettje, szakmai- és közönségdíjak sorának birtokosa, két évvel ezelőtti, Complexity in Simplicity (Az egyszerűségben rejlő összetettség) című legutóbbi korongjára pedig a nemzetközi porondon is sokan felkapták már a fejüket. Alighanem annak köszönhetően, hogy a kísérletezés és a bevált sémák okosan elkevert elegye jellemzi muzsikáját – amint az budapesti fellépésén is kiderült.
Az építkezés mikéntje legtöbbször nagyon hasonló. Maciej Adamczak szándékoltan kezdetleges, izgága riffjei aluldeterminálják a hangnemet, amit az örmény dudukos Hovik Hovanisian ki is használ némi modális kalandozással, miközben a zongora – elsősorban színező hangjaival – tovább tágítja a tonális spektrumot, amíg az egészet szinte már csak Dawid Fortuna dobolása és a perui José Manuel Albán Juárez perkázása tartja össze. És általában ekkor lép elő Marek Pospieszalski szaxofonos, hogy az előállt etno-jazz hangulatot markánsan a free-jazz irányába mozdítsa tovább. Mindez így egész jól is hangozna, de sajnos csak papíron.
Kicsit sok volt ugyanis az ötlet, nekem olybá tűnt, nincs, aki átlássa az egészet. Hogy miként is kellene a számos különböző hagyományt úgy vegyíteni, hogy azok erősítsék egymást. Így viszont a produkcióban a kelleténél kicsit több akarás, kapkodás, átgondolatlan csapongás és allűr maradt. Különösen igaz volt ez Pospieszalskira, aki már megjelenésében (tornacipő, piros nadrág, szmoking) is túlzásba vitte a művészkedést. Az sem segített, hogy Juárez folyamatosan kocogtatott, semmi levegőt nem hagyva elsősorban Hovanisian számára, kinek ezoterikus játéka sokkal több zenei teret követelt volna maga körül, hogy igazán hatni tudjon.
Maga Kaczmarczyk is átlagos zeneszerző csupán, így sokszor az volt az ember érzése, hogy olyan „experimentális” zenét hall, amelynek felfedezései valójában lerágott csontnak számítanak már. S következzék a slusszpoén az elmondottak után: minden esetlenség, gyengeség és az érettség nyilvánvaló hiánya ellenére is ritka szimpatikus és élvezetes koncert volt. Nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy az esetenként felsejlő káoszból is kiderült: nagyszerű zenészeket hallunk. Rám a duduk, a dob és a zongora értő kezelése tette a legnagyobb hatást. Amikor pedig a zenekarvezető önmagára marad, hogy belecsapjon egy kis klasszicizáló improvizációba, egyenesen rajongóvá váltam. Ahogyan például a posztmodern minimalizmus monotonitásesztétikája felől közelített későromantikus csilingelést és zubogást könyörtelenül múlt időbe tették a blues-skálák „piszkos hangjai” (dirty tone), azt tanítani lehetne.
 The Cool Runnings Orchestra |
Az est második részére új csapat és új stílus érkezett: The Cool Runnings Orchestra. A soknyelvű formáció nemrégiben alakult azzal a szándékkal, hogy sajátos módon, a jazz prizmáján keresztül állítson emléket a harminc éve elhunyt Bob Marley reggae-hagyatékának. Bevallom, én már első olvasatra is kissé értetlenül álltam a koncepció előtt, hisz Marley zenéjében az életérzés (ahogy mondani szokás) jóval fontosabb, mint a zeneiség, tulajdonképpen négy akkorddal a teljes életműve játszható – s ez bizony meglehetősen távol helyezi őt a jazz természetétől és hagyományaitól, még ha a ritmusvilágok közös afrikai gyökereit evidens kapcsolódási pontnak is vesszük.
És lám, a koncert igazolta is fenntartásaimat. Hiába nyújtott valóban kiemelkedő hangszeres teljesítményt a sztárcsapat minden egyes tagja (Christophe Monniot – szaxofon, Georgi Kornazov – pozan, Manu Codjia – gitár, Carsten Daerr – zongora, Szandai Mátyás – bőgő, Hamid Drake – dob), valamint a német Michael Schiefel énekes is, és hiába szólaltak meg a nagy Marley-klasszikusok, a közönség dalról-dalra szivárgott ki a teremből. Egyrészt jelezve, hogy a reggae-jazzt nem szimpla figyelmetlenségből nem találták fel eddig a műfaj nagyjai, másrészt egyértelműen megmutatva, hogy a kétrészes nyitóest szerkesztői alapvetőt tévedtek, amikor az intellektuális Audiofeeling után lelki szemeik előtt megjelent a rasztalázban égő publikum.