 Jazz Steps |
Aranykoron természetesen a húszas-harmincas-negyvenes évek értendők, az évtizedes múltú csapat pedig a Jazz Steps Band. Instrumentális blokkal nyitottak, mintegy bemelegítésként. Ahogy sorjáztak egymás után a korszak örökzöldjei Benny Goodmantől és társaitól, lassan kiderült számomra, hogy a nyilvánvaló összeszokottság dacára miért nem érzem azt, hogy időutazás részese vagyok. A zenekar hangszereseinek temperamentuma három jól elkülönülő csoportot alkotott, mondhatni nagyfokú dinamikai egyenlőtlenség esete forgott fenn. Mintha valaki elpöckölte volna a potmétereket – de korántsem hangosítási problémáról volt szó.
Legerősebb svungja a bőgőnek, a szaxofonnak és a trombitának volt. Lutz János bőgős játéka végig – a szó szoros értelmében – motiváló hatású volt; vitte előre, mozgatta a bandát. Finok Zoltán szaxofonja és klarinétja egyaránt ízesen, lendületesen szólt, Lázár István trombitája pedig már majdhogynem túlontúl pregnáns, szinte agresszív is volt. A dinamikai középmezőnyt Czakó Tibor dobos és Juhász Attila zongorista alkotta – előbbit tudatosan visszafogottnak mondanám (bár szólójában már igazi showmannek bizonyult), utóbbit pedig inkább félszegnek, bátortalannak, bár a zsáner fortélyai láthatóan a kezében voltak. Kovács Tamás harsonája zengett leginkább erőtlenül, az embernek az volt az érzése, hogy sokszor nincs is energiája a motívumok részleteivel foglalkozni, örül, hogy egyáltalán kijönnek a hangszerből.
Ilyen beköszönő után türelmetlenül vártam, hogy Janice Harrington feltűnjön a színpadon. A hatvakilnec éves, clevelandi születésű énekesnő a gospel és a blues bölcsőjének számító közegben nevelkedett – ahogyan mondani szokás, az anyatejjel szívta magába a fekete zenéket. Nevét a hatvanas-hetvenes években kezdték megismerni a tengerentúlon (részben az Életünk napjai című televíziós sorozatban való szereplésének köszönhetően, amely akkoriban az Egyesült Államokban rendkívül népszerű volt). Európai karrierje a nyolcvanas években kezdődött, amikor is előbb Norvégiában, majd Németországban telepedett le. Nemzetközi big band-ek és fesztiválok visszatérő vendége, emellett két musical szerzője (Streets of Harlem, What My Eyes Have Seen).
 Janice Harrington |
És jöttek is a legendás dalok, igazi slágerparádé. A Ben Bernie-féle Sweet Georgia Brown, a Mack The Knife Kurt Weill-től (természetesen azonos a Koldusopera Bicska Maxi dalával), a Fred Astaire által híressé tett Cheek To Cheek, a Brenda Lee-től Bruce Willisig szinte mindenki által elénekelt Side By Side, s persze a What a Wonderful World Louis Armstrongtól – hogy csak néhányat említsünk. Csupa bájos, megunhatatlan örökzöld – Harrington erőteljes, bár nem meglepő módon kissé azért megkopott hangján megszólaltatva. Ezzel együtt minden egyes strófa jól állt neki, igaz, ebben szeretnivaló személyisége, s nem utolsó sorban sajátos humora is szerepet játszott. Husznkét unokával a tarsolyban (ebből kettő már déd-) például megengedte magának azt a plauzibilisnek tűnő életigazságot, miszerint kemény dolog jó férfit találni, s jó dolog egy keményet („a good man is hard to find, a hard man is good to find”). Mondanom sem kell, a közönség ezek után már a zsebében volt.
Bár az énekesnő elragadó stílusa sem tudta teljesen elvonni figyelmünket Lázár István erősen átlagos énekéről (néhány dal ugyanis duetté alakult), de főleg a trombitás rendkívül simlis szketteléséről, amelyet remélem, ő maga is inkább mókának szánt. Aztán ráadásként a fúvósmágus Szalóky Béla becsatlakozott még egy selymes Body And Soulra, majd egy tüzes Bill Bailey-re, hogy aztán a nyolcvanegy évvel ezelőtti On The Sunny Side Of The Street-tel (Louis Armstrong, Judy Garland, Peggy Lee stb.) megkoronázzák e hullámzó színvonalú, de kétségtelenül mozgalmas estét. Jó, rendben, legyen: a végén már majdnem időutazás hangulatba kerültünk.