Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HANGOK A SÖTÉTBŐL

A Hungary Live Festival mögé
2018. júl. 9.
Céloztam rá: New Yorkból alig valami látszik az európai, pláne a magyar színházi világból. Az először megszervezett Hungary Live Festival ezen kívánt változtatni. A jetlag elmúltával ideje van az összegzésnek. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Ajándékot vinni oda, ahol semmit vagy nagyon keveset tudnak a mi világunkról, egyszerre tűnik végtelenül könnyű, ugyanakkor kivihetetlen feladatnak. Magyarul: nagy felelőssége van a fesztiválprogram összeállítóinak, hiszen mindkét, barátkozásra kiszemelt kultúrát alaposan kell ismerniük. A cél ugyanis az, hogy az ismeretlenben is felfedezhető legyen az ismerős, az egzotikusban az otthonos. Szóval valami, ami összeköt minket meg titeket, függetlenül attól, hogy tucatnyi ország meg egy óceán ékelődik közénk. 

Mint előző cikkemből kiderült, a szervezők a program összeállítása közben tették le voksukat az emlékezésnek az előadásokat lazán összefűző tematikája mellett. Döntésük helyességét a bemutatott produkciók messzemenőkig igazolták, ugyanakkor muszáj megjegyeznem, hogy emlékezésben (különösen a dolog történelmi dimenzióját tekintve) a magyar színház összességében sokkal szerényebben teljesít annál, mint amit a Hungary Live Festival sugallt. 

Panelbeszélgetés az amerikai és magyar színházról
Panelbeszélgetés az amerikai és magyar színházról

Ez azonban nem a fesztivált minősíti, hanem Magyarország jórészt megúszásra játszó színidirektorait, akik a fantáziátlan és biztonsági műsortervekért felelnek. Hogy az Egyesült Államokban sincs kolbászból a kerítés, az persze világosan kiderült az amerikai-magyar minicsúcstalálkozón, ahol hazai és kinti színházi szakemberek próbáltak pár közös nevezőt találni. Most már bevallhatom, a beszélgetés moderátoraként az volt az előfeltevésem, hogy a különbözőségek kötelező számba vétele mellett jó néhány azonosságra is bukkanunk a két színházi kultúra között, de a gyakorlat felülírta elvárásaimat.

A szándékosan a legkülönbözőbb helyekről és pozíciókból invitált megszólalók között szolid intézményi háttérrel rendelkezőt és független alkotói pályáját nemzetközi vizeken is sikerrel kormányzó művészt egyaránt találtunk. Itt csak néhány, röviden érintett témát sorolok, mint például az anyagi nehézségeket (az egészében a magánmecenatúrára épülő amerikai finanszírozási rendszer Magyarországról nézve utópisztikus, a kevéske állami pénzzel együtt megjelenő ideológiai presszúra ismerős elem) vagy a hol elhúzódó, hol zavarba ejtően rövidre szabott alkotó folyamatot (míg egy új amerikai dráma akár éveken át is készülhet különböző pályázatok és workshopok jóvoltából, addig egy független, off- vagy off-off-Broadway előadás próbaideje akár egy-két hétre is szűkülhet). Ami a magyarokban a legnagyobb elismerést és vágyakozást váltotta ki, az az Amerikában jól működő rezidencia-rendszer: alapítványok vagy cégek helyszínt, időt, esetenként pénzt is biztosítanak arra, hogy a művészek azt tegyék, ami a dolguk, vagyis a világi gondoktól elvonulva gondolkodjanak és alkossanak. Abban mind egyetértettünk, hogy sötét időket élünk, amikor a művészek feladatai megnőnek. 

Kutató kezek
Kutató kezek

A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.” Ez már egy mindig aktuális idézet Konrád György Kutató kézben hamu és csontdarabkák című írásából, amit néhány éve Alföldi Róbert és a Szakértők adott elő koncertszínházi formában egyetlen alkalommal Budapesten. Most a legendás La Mama Theatre emeleti nagytermében különleges reprízre került sor: a New Yorkban élő Boncz Ádám angolul olvasta fel Konrád sokrétegű, éjfekete szövegét, miközben a Szakértők zenével segítették a feldolgozhatatlan megérzékítését.

Konrád kegyetlen, mert őszinte emlékezéstechnikai előadását a színész és a zenészek soktételes zeneműként, minimalistán szcenírozott zenei eseményként vitték színpadra. A színész meg-megáll, kivár a hosszabb-rövidebb, én úgy érzem, hallgatóját az örvényben egyre mélyebbre rántó egységek végén. A zene hol észrevétlenül úszik be szövege alá, máskor idegesen közbevág, néha szinte hallhatatlanná teszi a mondatokat, de a néző mindvégig pontosan tudja, érzi, miről van és lesz szó. A Kutató kezek másfél órás, életveszélyes mutatvány: cérnavékony kötélen egyensúlyozás pátosz és szenvtelenség között. Az előbbi tévutakra visz, az utóbbi célba juttat. (Zene nélkül nincs színház, színház meg nem nagyon tud meglenni zene nélkül: a Szakértők teltházas koncertje előző este az East Village-i Nublu Clubban ezt a tételt bizonyította.)

Próbál a Holdkő
Próbál a Holdkő

A fesztivál egésze szempontjából kulcsfontosságú este volt a k2 Színház Holdkő című előadásának amerikai bemutatója. Závada Péter formálta előadásszöveggé az 1956-ban emigrált magyarok visszaemlékezéseit, melyeket az alkotók két éve New Yorkban gyűjtöttek. Nem könnyű este ez, sem a színészeknek, sem a nézőknek, de megéri a fáradságot. Kissé túlgondolt játékszabályok szerint változik estéről estére az előadás. Ami és ahogy elhangzik, közvetett módon ad számot az emlékezés leglényegéről; arról ti., hogy egy/a történet nem létezik, sőt a történetek valójában ezernyi színes üvegcserépből állnak össze, hogy aztán a kaleidoszkóp elfordításakor egy tökéletesen új, meglepő mintázatot adjanak ki. A magyarul zajló előadást meg-megszakították angol szövegek: a közreműködésre felkért nézők Závada holdkőzetekről szóló bizarr, enigmatikus poémáit mondták fel, ezzel téve teljessé a távoli, idegen vidék felfedezésének korántsem csak vidám fordulatokat tartalmazó kalandregényét. 

Mohácsi János rendező és Kovács Márton zeneszerző a színészekkel közösen jegyzi a megszakításokkal 2012 óta repertoáron lévő, nyolcvannál is többször játszott A Dohány utcai seriff című előadást. Az Abrons Arts Centre földalatti, betonbunkerre emlékeztető, klausztrofób tere mint a New York-i premier választott helyszíne borzongató telitalálat. Ahogy a fejünk fölött lévő fények egyre halványulnak, egészen a tökéletes, hibátlan, kerek sötétségig, a termet mintha fekete, jéghideg víz öntené el. Torkunkig ér, fojtogat, rabul ejt, azt érzem, hogy moccanni is képtelen vagyok. A sötétben elveszítem tér- és időérzékelésemet, fogalmam sincs, mennyi ideje hallgatom a metszően éles, fájdalmasan pontos szövegeket. A buta és gyilkos zsidó viccek, a holokauszttúlélők visszaemlékezései egyaránt távolságtartó tárgyilagossággal hangzanak el, tág teret engedve a „néző” saját képzelőerejének.

Közönségtalálkozó A Dohány utcai seriff után. A képek forrása: Hungary Live Festival
Közönségtalálkozó A Dohány utcai seriff után. A képek forrása: Hungary Live Festival

És épp ez az, ami miatt úgy érzem, hogy Amerikában még nagyobb jelentősége van most ennek az előadásnak. A szünet nélkül villódzó-változó képek korában, a másodpercnyi reflektorfényért bármire hajlandó világban felháborítóan korszerűtlen ez az előadás, ami minden olyan elemtől megfosztja nézőjét és színészét, amihez amúgy szokva van, amit egyébként elvár. Figyelni, és hangozzék bármilyen furcsán, látni tanít A Dohány utcai seriff; arra, hogy a legsötétebb pillanatokban is van, mert kell, hogy legyen remény. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek