Így aztán a fejemet kapkodtam a Művészetek Palotájában, amikor kiderült, hogy az örök nyitány–versenymű–szimfónia szerkezetű koncertet egy elsőrangú zenekar adja egy elsőrangú karmester vezényletével, egy nagy formátumú szólista közreműködésével. Pontosabban a szólista, Jean-Yves Thibaudet esetében nincs szó nagy meglepetésről, mindössze arról, hogy a francia zongorista teljes mértékig igazolta egyre növekvő hírnevét. 

A zenekar Carl Nielsen poétikus és varázslatos hangzású szimfonikus költeményének, a Heliosnak már az első hangjával intenzív figyelmet követelt magának: az indítás tökéletes koncentrációja, a hangzás puhasága, gömbölyűsége, kiforrottsága sokat ígért. S ígéreteit a későbbiekben is valóra váltotta. A Helsinki Filharmonikus Zenekar makulátlan együttes, éspedig nem csupán rendkívül szép hangzása, hanem széles dinamikai és kifejezési skálája, ritmikájának ereje, s a karmesterrel és a szólistával való koncentrált és fegyelmezett együttműködés képessége miatt is. Karinthy írja, hogy minden közhely mély és találó megfigyelés volt valamikor; az az elkoptatott fordulat, hogy a zenekar ideális hangszer volt a karmester kezében, ebben az esetben például tökéletesen jellemzi a helyzetet.

John Storgards

Első számú főszereplővé a karmester, John Storgårds azonban csak a hangverseny második felében vált. A nyitány után először ő is partnerként bizonyított elsősorban: zenekarával Liszt A-dúr zongoraversenyében látta el a kísérő feladatát Thibaudet mellett. Illetve éppen erről van szó: mindkét művészt dicséri, hogy egy par excellence virtuóz versenyműben is alkalmat láttak arra, hogy ne szólistát és kísérőt, hanem egyenrangú és szoros kommunikációt folytató felet lássanak egymásban. Pedig Thibaudet tökéletesen testesíti meg a virtuóz, a zongorista szerepét; más kérdés, hogy annál jóval jelentősebb, sokrétűbb művész, mint amit pusztán ez a szerep megkíván. Igen, virtuozitása fölényes, játéka a legnehezebb szakaszokban is mentes az elnagyoltságtól, és fizikai erő, hangerő tekintetében is abszolút meggyőző. Zongorahangja mégsem érdes vagy forszírozott, sőt alapjában inkább puhának mondható, persze ezernyi árnyalattal. Az idővel mesterien gazdálkodik, virtuozitása, sziporkázása pedig játékosságba is átcsap. A lassú szakaszban – amely a varázslatos hangulatot teremtő zenekarnak is jutalomjátéka volt – pedig költői képességei is feltárultak; a gordonkával folytatott duettje igazi kamarazene volt, melyben persze a szólócsellistának is jelentékeny érdemei voltak. A zárórészben arra csodálkoztunk rá, mennyire egy tőről fakad a zongorista és a zenekar játékának ellenállhatatlan sodrása, és hogy milyen szigorú, mindennemű érzelgéstől és szabadosságoktól eltekintő ízlés jellemzi ezt az interpretációt. A ráadásként játszott Brahms-intermezzo, ha lehet, még világosabban tanúskodott Thibaudet tiszta eszközeiről, a játékát jellemző rendről és magasrendű hangi érzékenységéről.

Jean-Yves Thibaudet

Bár a zenekar már a nyitány igényes feladatát imponálóan oldotta meg, mégiscsak Brahms 4. szimfóniája volt számára az igazi próba. Ennek eredménye egy pillanatig sem volt kétséges számomra, miután itt is, immár másodszor, lenyűgözött az első hang, az első frázis megszólalásának tökéletes csiszoltsága és koncentráltsága. A teljes szimbiózisban zenélő zenekar és karmestere elsősorban is az előadás fenséges nyugalmával ajándékozta meg a hallgatót, nagy lélegzetekkel és az idős Brahms mindenki máséval összetéveszthetetlen, borongós őszi hangjával és színeivel. Ebben a szilárd keretben azután szabadon és kiegyensúlyozottan bomlottak ki a karakterek, az első tétel férfias, elszánt témája és rezignációja, a lassú tétel világszép kürtszólói, a scherzo remek fafúvós-sziporkái és acélos lezárása, vagy a zárótételben hátborzongató, túlvilági kromatikák és a Storgårdsnál különös súlyt és jelentőséget kapó fuvolaszólós epizód. És az egész darab tele volt álomszerűen szép fafúvós megszólalásokkal, különösen az oboák és a klarinétok részéről.

A karmester, bármilyen „jó keze” van, és látványosnak mondható, differenciált vezényléstechnikát mondhat magáénak – szuggesztivitása a közönségre is kihatott, amennyiben csírájában tudta elfojtani az elharapódzó szokássá váló végkicsengésbe beletapsolási szándékokat –, mindvégig teljes mértékig a zenekar részeként tűnt fel, a megszólaló zene részévé vált, nem igyekezett a közönség figyelmét a maga személyére irányítani. Ezért bizonyult nemcsak kiválónak, hanem rokonszenvesnek is.

Vö. Balázs Miklós: Ódák a Naphoz, Holdhoz 
Rákai Zsuzsanna: A hókirálynő zenekara