Andrej Korobejnyikov

Van, aki csalódottan fogadja koncerten a szólistaváltozást. Magam inkább kíváncsian és bizakodva tekintek ilyenkor a fejlemények elé, hiszen többször is megesett már, hogy az eredeti programtervben ígért művész helyett fellépő, általam korábban nem hallott muzsikus megismerése örömteli meglepetést hozott. Ezzel az elfogulatlansággal fogadtam január 28-án a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje előtt a tájékoztatót, melyből megtudtuk, hogy a szokás szerint három, de a Millenáris Teátrumban megrendezett Midnight Musicot is beleszámítva ezúttal négy alkalommal közönség elé kerülő BFZ-program utolsó napján az első három eseményen még fellépő Alexander Toradze személyes okok miatt lemondta közreműködését, s ezért gyors beugrással a fiatal Andrej Korobejnyikov (1986) vállalta, hogy helyettesíti Amerikában élő, nagynevű pályatársát.

Cseh Filharmónia Zenekar

Miért olyan divatosak manapság az orosz estek? Sokan az ingaelv érvényesülését vélik felfedezni a jelenség hátterében: negyvenévi orosz megszállás után, közvetlenül a rendszerváltást követően nem döntött rekordot Magyarországon a szláv zene népszerűsége, azóta azonban eltelt negyed évszázad, és a dolgok lassan a helyükre kerültek. Idővel minden külső kényszer nélkül, magunktól is ráébredtünk Sosztakovics, Prokofjev zsenialitására, tudjuk, hogy őket nem csak a szovjet rezsim előtti meghunyászkodásból kellett szeretni, de ma is lehet és érdemes töltekezni zenéjükkel – elegendő indok, hogy nagy műveket írtak. Azt pedig, hogy Csajkovszkij és az Ötök életműve gazdag, izgalmas, élvezetes, még a legnyomasztóbb brezsnyevi időkben sem tagadta senki. Nem csoda hát, ha Fischer Iván is orosz műsort állított össze. Borogyin: Polovec táncok (1887); Prokofjev: 3. zongoraverseny (op. 26, C-dúr – 1921); Csajkovszkij: 6. („Patetikus”) szimfónia (op. 74, h-moll – 1893).

Miután rendhagyó módon szavakkal kezdődött, szavakkal is folytatódott a hangverseny. Fischer Iván tájékoztatta a közönséget az Igor herceg cselekményéről, s arról, hogy az események mely pontján, milyen funkcióval szólalnak meg a darabban az önállóan is híressé vált Polovec táncok. Ezt az élőszavas rögtönzést olyan könnyed eleganciával, s főként olyan ellenállhatatlan humorral abszolválta (észrevétlenül, játékosan csepegtetve a jelenlévők agyába a lexikális tudást), mely arra figyelmeztetett: érdemes volna a BFZ programjába a kakaókoncerteken kívül új kezdeményezésként felnőtteknek szóló beszélgetős hangversenyeket is rendszeresen beiktatni. Kétség nem férhet hozzá: elsöprő volna a siker.

Budapesti Fesztiválzenekar

A Polovec táncok a maguk teljes pompájában szólaltak meg – vagyis kórus közreműködésével. A Cseh Filharmónia Énekkara (karigazgató Petr Fiala) a tőle megszokott világszínvonalon szerepelt: erőteljes, gazdagon zengő hangzásával, érzékenyen kikevert vokális színeivel járult hozzá a zenei zsánerkép-sorozat lírát és markáns erőt váltogató egzotikumához. Fischer Iván, mint már sokszor, most is kísérletezett a muzsikusok rendhagyó elhelyezésével: a kórus tagjait a zenekari szólamok között állította fel, hogy a vokális és hangszeres hangzás természetes keveréket alkosson, a BFZ kiváló ütősét, Herboly Lászlót pedig a pergődobbal egészen előre, a koncertmester elé ültette. Mindennek eredményeképpen egészséges, telt keverékhangzás jött létre. A második részt kitöltő Csajkovszkij-sláger, a 6. szimfónia veszélyes mű: könnyű elvetni benne a sulykot, túlzott teret engedve pátosznak, tragikumnak, letargiának. A végeredmény ilyenkor kontrollálatlan ömlengés, ami a legrosszabb következménnyel jár: magát a művet kompromittálja. Pedig az nem ömleng – ezt Fischer meggyőzően bizonyította. Előadásában féken tartotta a tragikum megnyilvánulásait, szóhoz jutott a panasz, a fájdalom, de jelentős szerepet kapott a részletgazdagság, a kifinomultság is. Pontos, szabatos, kidolgozott tolmácsolásban szólalt meg a nyitótétel, az Allegretto con grazia tempójelzésű rendhagyó valcer finoman ringatózott a 2+3-as tagolódású, 5/4-es metrum aszimmetrikus hullámain – fontos volt ebben a muzsikálásban a tétel hangzásának öröme, fénye. A scherzo nagyon szonórusan és igen-igen egzakt ritmizálással szólalt meg. Nagyszerű erők sűrűsödtek össze benne, rendkívüli energiájú, diadalmas menetelő zenét hallottunk hamisítatlan fináléhangulattal – nem is hatott illúziórombolásként, hogy a végén néhányan szokás szerint spontán tapsban törtek ki, végtére is ez az igazi finálé, az ezt követő tényleges utolsó tétel inkább epilógus. Utóbbiban a lassú tempó, a letargikus kifejezésvilág ellenére is tartás és méltóság érvényesült, és a megbékélés nyugalmával szólaltak meg a tétel és egyben a mű végén a nagybőgők utolsó szívdobbanásai.

Fischer Iván

Prokofjev zongoraversenyeinek előadásakor fontos, hogy a szólista olyan muzsikus legyen, akinek eszköztárában a nyerseség, a vadság, a szarkazmus érvényesítésén kívül ott a lágyság, a kifinomultság, a kamarazenei effektusok és a pasztellszínek iránti fogékonyság is, mert könnyű e művekről egyoldalú interpretációs portrét festeni, abszolutizálva a zeneszerző zenei jellemében az enfant terrible személyiségjegyeit. Bevallom, Toradzét hallgatva már néhányszor úgy gondoltam, ő sajnos ilyen egyoldalú jellemzéseket tár elénk Szergej Szergejevicsről, s most annál nagyobb örömmel tapasztaltam, hogy Andrej Korobejnyikov művészi magatartásának éppen a „körüljárható szobor” élményét hangsúlyozó sokszínűség a leglényegesebb eleme. Nála fontos volt, hogy ne csak a zongoraszólam toccataszerűen energikus részletei érvényesüljenek, ne csak a lehengerlő virtuozitás uralkodjék, de felfigyeljünk a lágy, lírai részletekre, a kamarazeneszerűen áttört szakaszokra is – a variációs tétel kezdete például különlegesen kifinomult hatást keltett. Lenyűgöző technikai perfekcióval, imponáló állóképességgel játszotta Korobejnyikov a 3. zongoraversenyt – előadásának nagy sikerét Beethoven op. 126-os sorozatából a h-moll batagell (no. 4) feszült-energikus megszólaltatásával hálálta meg.