…amelynek fogyasztási kultúrhelyeit jobban ismerjük, mint magát az alapanyagot.

Brazília és Kolumbia mindenkinek beugrik, mint a kávétermesztés mekkája, Etiópia biztosan nem, hiába az őshazája, Vietnam még kevésbé, pedig második helyen áll a termesztésben. Az örökzöld kávécserje talán még megy, a kinézetével azonban már bajban lennénk, én például álmomban sem gondoltam, hogy a termést kávécseresznyének hívják és a színe piros. Benne lapul a jól ismert magvacska, amelyet némi macerával ki kell belőle szedni, majd pörköléssel zamatossá, illatossá tenni. Száz kilogramm kávégyümölcsből akár 28 kg kávébab is nyerhető, de ez a legszerencsésebb eset, előfordulhat, hogy csupán 8-10 kiló.

Részlet a kiállításból

Az amerikai filmekben éjjel-nappal kávéznak, hosszút isznak, egymás után akár többet is, mi magyarok azonban az olasz eszpresszó után bomlunk, amit sehogy sem sikerül itthon rekonstruálni, így beérjük a könnyebben utánozható bécsi melange-zsal. Vannak ismerőseim, akik törököset főznek, dacolva a zaccal. Ők ragaszkodnak az ibrikhez és a findzsához is, ezek a nevek nem mentek feledésbe, pedig az se ma volt, hogy elterjedt itthon a „fekete leves”.

Ami meg nem is az volt eredetileg, aminek hisszük, hanem egy különleges és drága, az étkezés végén felszolgált, vérrel készített levesfajta – ezt ütötte ki a nyeregből a török hódoltság itala. Bégek, basák, katonák és a köznép tagjai élvezettel fogyasztották. Megadták a módját, már az 1600-as évek közepén elterjesztették a kávéházakat. Ekkor ugyan még nemzeti önérzetből fakadóan bojkottáltuk a kávét, ám amint kihúzta a lábát a török, rögtön rászoktunk. (II. Rákóczi Ferenc például kimondottan odavolt érte.)

Megtanultuk a szabályokat: a kávét főzés előtt érdemes darálni, mert akkor nem avasodik meg, és finomabb lesz a főzet. Hamarosan Európa szerte kialakult az élvezeti kultusza: nem akármiben asztalra tenni és nem akármiből inni! Jöttek a kávéskanna-típusok hosszú, tömött sorokban: a gömbölyűek, a lábon álló, kis csapocskával rendelkező amfora alakúak (a szamovárra hasonlítanak), a „biggin”-nek nevezett szűrővel ellátottak, a Párizs kávéivó-szakértő érsekéről De Belloy-ról elnevezett, a vizet a kávén átfolyató dubelloire-ok, a karlsbadi porcelánok, és, és, és… A technika fejlődésével és forradalmával egyre furmányosabb megoldások keletkeztek, az egyik leglátványosabb például a vékonyfalú hőálló üveggel kombinált lombikfőző.

Még innen is hosszú az út a mai gépekig, de már egyre ismerősebbek a formák és a technológiák a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kiállítótermében vitrintől vitrinig araszolva. A mai design-ig jutunk, közben persze lecövekelve azoknál a gépeknél, amelyekkel egy légtérben ücsörögtük végig legszebb éveinket különböző füstös presszókban, de – hogy múlik az idő! – még hosszú méterek vannak a mai kapszulás csodákig.

Akinek már beindult a nyálelválasztása például akkor, amikor belemarkolt a kitett kávészsákok tartalmába, még a tárlat vége előtt, a helyszínen nyomhat az automatából egy igazi kávét magának a kávéháznak kialakított szakaszban. Ez jó.

Meg persze az egész kiállítás is, ami a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum eddigi gyakorlatának megfelelően körültekintő módon, kétségtelen logikával, igényes ismertető szövegekkel, tárgyak bőségével lett megrendezve – de most a hangulat valahogy alább maradt. Érdekes, hogy pont a kávénál, amelyhez pedig minden tényanyagnál erősebben vonz a miliő.

Való igaz, hogy a kiállítás nem a hangulatos kávéházak, de a tevőleges kávéfőzés történetét mutatja be, ami köré talán nem könnyű szituációs, atmoszférikus környezetet varázsolni, ám a bemutatók élményszerű megszólaltatásában és a korfestésben maga a múzeum tette magasra a lécet, amely alatt most – úgy tűnik – átbújt.

A képek forrása: MKVM

Nem rögtön, mert a bevezető szakasz sokszínű, később viszont minden bizonnyal az emlékanyag ellenállhatatlan gazdagsága hajtotta a tárlatot a korrekt, tárgytörténetiséget tiszteletben tartó megoldás felé. (Jelzésként ugyan kialakítottak a rendezők egy historikus, török enteriőrt, de mivel az kissé szegényesre sikeredett, felejthető.) Ami hiányzik, mert hozzászoktattak: az érzéki kontaktus, amely úgy csempésződik (általában) a Vendéglátóipari Múzeum kiállítóterébe, hogy a néző észrevétlenül válik megfigyelőből résztvevővé.

Tévedés ne essék, a kiállítás egyáltalán nem szimpla! Csak most valahogy elmaradt a dupla élvezet.

A kiállítás 2010. október 24-ig látogatható.

Vö. – kovácsy -: Pörkölő és perkolátor 
Götz Eszter: A pörkölőtől a handpresszóig