Igaz, ember legyen a talpán, aki azokat elcsípi. Mert hiába az online műsorújságokban az angol felirattal megjegyzés a műsor címe mellett, ha ez minden egyes olyan adásnál szerepel, ami a feliratozott 15 műsor közé tartozhat. Még a Duna Televízió saját honlapja sem ad segítséget ahhoz, mikor állítsuk felvételre a DVD-t, mert ott a napi programból bizony nem tudjuk meg, hogy az Arcélek, a Cimbora, a Duna Mozi, az Élő népzene, az Equator Klub, a Halld, Izráel!, az Isten kezében, a Kézjegy, a Kikötő, a Mozaik Nemzet, a Mundi Romani, a Szerelmes Földrajz, a Színlap és a Vannak vidékek feliratos vagy felirat nélküli változata kerül-e éppen adásba. Képzeljük el azt az Amerikában élő harmadik-ötödik generációs magyart, aki a nyelvet nem beszéli, de mivel felmenői hazája iránt különös érdeklődést táplál, mégis szeretné követni a Kárpát-medence kulturális eseményeit…
Mert főleg ők jelentik a célcsoportot, ezért a feliratos műsorok főleg éjszaka láthatók (legalábbis a 2007-es híradások szerint). Semmi probléma, a technika vívmányainak köszönhetően nem kell ébren maradni hol hajnali fél 1-ig, hol 2-ig, hol, teszem azt 3 óra 45 percig (tervezhető struktúra, óh!), hogy mondjuk a Kikötő ismétlését megnézzük, és értékeljük a fordítást. Másnap reggel azonban csak a kora este már látott magyar nyelvű, feliratmentes adást nézhetjük vissza. És harmad-negyednap is ugyanez történik.
Ha én lennék a célcsoport, már az ötletszerű időpontok is dühítenének, nemhogy a hiábavaló felvételek, ám mivel génjeimben ott a híres magyar lelemény, beírnám valamelyik böngészőbe, hogy Duna Television. A végállomás: dunatv.hu. Örömmel kattintanék a linkre, hogy aztán a megnyíló oldalon azonnal elveszve érezzem magam: sehol egy English feliratú gomb. A világhírű ízes magyar káromkodásokat nem tudnám alkalmazni – így jár, aki ősei nyelvét elhagyja. De a magyar vér nem válik vízzé, hát az internacionálisan hangzó NetTV felkeltené az érdeklődésem, ráklikkelnék, aztán nagy szerencsével valahogy mégis eljutnék a Felirat nélkül/Angol felirattal menühöz.
Itt aztán várnám, hogy rám zúduljon az információtömeg, és megmerítkezzem őseim kultúrájának élő örökségében (vö. a Balaton a magyar tenger), azonban ismét csak a jószerencsémre hagyatkozhatnék, mert a visszakereshető, „segítségképp” csak a magyar címet mutató műsor közé ide sem sikerült minden esetben a feliratos változatot feltölteni. Az Arcélek (Profiles) esetében például három, a Cimboránál (My Dear Friend – mintha egy lányoknak szóló tinisorozat címe lenne) és az Élő népzenénél (Living Folk Music) csupán két esetben ismerhetném meg a tartalmat angolul azok után, hogy a műsoronként hat-nyolc adás mindegyikét elkezdem nézni. (A napi Kikötőnél viszont egyetlen feliratos verzió sincs; hogy idő-, pénz- és/vagy fordítóhiányról van-e szó, nem tudni.) Én már itt megunnám, és arra gondolnék, déd- meg ükszüleim emlékét a továbbiakban is tisztelettel megőrzöm, de az időm végesebb és drágább annál, hogy keresgéléssel elvesztegessem.
Ha viszont a véletlen a segítségemre sietne, és azonnal egy angol feliratos változatot indítanék el a media playeren, azt érzékelném, hogy a magyarok igen hosszan mondják el azt, ami angolul sokkal lényegre törőbb és puritánabb. Mivel magyarul nem beszélnék, sőt zsurnál- vagy stilisztikai tapasztalatom sem lenne, nyilván nem tudnám ezt azzal indokolni, hogy a fordítás ez esetben szerkesztést is jelent. A Joe Muranyiról szóló Kézjegyben (kevéssé szerencsés fordításként Mark Portrait) Bényei Tamás így fogalmaz: „Tudni kell, hogy az a generáció, aki még a nagy szvingkorszakban nőtt föl, és egy tíz évvel fiatalabb, mint a legnagyobb sztárok voltak, tehát Benny Goodman és társai, de ő még az a világ, az ő a fiatalsága arról szólt, hogy ezekre a zenékre táncoltak, mindenki ezt hallgatta.” A felirat: „He belongs to the generation that was brought up in the great swing period, on Benny Goodman’s music. Everybody was listening to this music, they were dancing to his music in his youth.”
A fordítások minőségére tulajdonképp nem lehet panaszunk. Nem műfordításra és stílubravúrokra van szükség, hanem korrekt tartalom-visszaadásra, bár egy Durst Györggyel készült Kikötő-interjúban a producer által filmekre használt lila jelzőt szó szerint, purple-re fordítani igencsak amatőr dolog, a határainkon kívüli magyar névvel is rendelkező településeket pedig illő és praktikus lenne az adott ország nyelvén is feltüntetni.
Egy 2007 októberéből származó meglehetősen enigmatikus sajtóközlemény szerint a külképviseleteken és a közönségtalálkozókon már régóta megfogalmazódott az angol nyelvű feliratozásra az igény, hiszen a televízió, különösen kulturális műsoraival, „hozzájárul az identitás megőrzéséhez – a kétnyelvű sugárzásnak így igazi család- és csoport-összetartó ereje van. Az angol feliratozás ugyanakkor közelebb hozza más népek számára is a magyar kultúrát, műsoraink pedig az eddiginél szélesebb körben járulnak hozzá Magyarország népszerűsítéséhez, hiszen a Duna Televízió naprakészen beszámol az anyaország életéről, hétköznapjairól, kulturális eseményeiről”. A külképviseletek és a közönségtalálkozók úgy általában minden bizonnyal azóta is üdvözlik az egyedülálló kezdeményezést (hiszen a kábeltévén fogható kínai, lengyel, görög – csak hogy a „legegzotikusabb” nyelvűekkel példálózzunk – csatornák nem gondolnak a feliratozás pozitív imidzsteremtő lehetőségére), az átlagnézőnek azonban először is konkrét, fix időpontok kellenének, és egy egész minimális angol nyelvű navigációs lehetőség. Mert a távirányítón annyi a gomb, az interneten meg a Magyarországgal eleve angolul foglalkozó, sőt mozgóképet mutató oldal, hogy a csábításnak nem is állunk ellen.