Három évtizedes működés jóformán már belépőjegy a halhatatlanságba; s hogy mennyire élő történelem már a kitűnő együttes pályája, azt mi sem mutatja jobban, hogy mindössze két alapító tag játszott a zenekarban (bár a közönség soraiban nagy örömmel ismertünk fel többeket is a hőskor arcaiból). A Capella Savaria tehát fiatalodik, ám egyéniségét, önazonosságát annak ellenére egyértelműen megőrizte, hogy alapító művészeti vezetőjüktől, Németh Páltól már jó évtizede elvált az útjuk, s hogy természetesen folyamatosan fejlődnek és megújulnak. Többek között olyan meghatározó – bár nem alapító – egyéniségek hatására, mint jelenlegi művészeti vezetőjük, Kalló Zsolt, vagy mint a kiemelkedő képességű continuo-játékos és billentyűs szólista, Szekendy Tamás. Vagy éppen egy olyan rendkívüli művésszel való megszakítatlan együttműködés révén, amilyen Zádori Mária, aki harmadik, „csendes” alapító tagként, és egyben egyetlen „külsősként” működött közre a koncerten.

Kalló Zsolt

A műsoron két olyan zeneszerző művei szerepeltek, akiknek az együttes hosszú ideje specialistája, amint ezt lemezfelvételek egész sora bizonyítja: az első félidőben két Händel-, a másodikban pedig két Telemann-kompozíciót hallhatott a közönség. Persze ez így együtt is csak apró kör a három évtizedes működés zenei térképén – de így a műsor legalább szerves és karakteres lehetett. A zenekari kíséretes Händel-szólókantáta, a Notte placida e cheta mellett három tisztán hangszeres mű szólalt meg, három élesen elkülönülő, mégis szoros rokonságban álló műfajban: a zenekari concerto grosso, a szóló- (pontosabban ezúttal kettős-) versenymű és a szvit műformájában. Ugyanakkor ez a műfaji koncentráltság is lehetővé tette a daraboknak – a barokk korban oly gondosan számon tartott – „nemzeti” sokszínűségét: Händel olasz kantátája mellett op. 6 no. 5-ös D-dúr concerto grossója is egyértelműen olasz zene volt, miközben utóbbi mű nyitó tételpárja zárványként francia nyitányt csempészett a műbe. Telemann esetében pedig – mint Bachnál – az olasz concerto, illetve a francia szvit eszméjének német kontextusban történő újjászületésével találkoztunk, persze igen egyéni hanggal kombinálva.

Egyszóval, volt a műsorban minden, ami szem-szájnak ingere. És a zenekar, amely az utóbbi években egyre-másra bizonyította, hogy nemhogy megfáradt volna, hanem képes önmagát is fölülmúlni, gondoskodott róla, hogy zavartalan legyen az ünnepi hangulat. A concerto grosso „alaphangját” a csiszolt, kiegyensúlyozott jó hangzás érzete határozta meg, a tételkarakterek nem csupán világosak, hanem atmoszférateremtőek is voltak. Ruganyosság és sziporkázás jellemezte a francia nyitány pontozott ritmusait, „ültek” és impresszionáltak a szólók, elvarázsolt minket a lassú tétel, és a természet illatai szálltak fel a záró menüettből. A kantátában az együttes abszolút érzékeny partnere volt Zádorinak a minidráma mesteri megformálásában; ő pedig megejtő szépséggel formálta meg a mű középső szakaszának vágyódó-szomorú accompagnatóját és áriáját – Luci belle –, majd a zenekarral együtt erőteljes drámai tetőpontra emelte a kantáta befejezését.

Zádori Mária

Számomra a koncert legizgalmasabb zenei élménye a szünet után Bertalan Andrea (fuvola) és Kalló Zsolt (hegedű) szólójával előadott e-moll Telemann-kettősverseny (TWV 52:e3) volt, egy gyakorlatilag teljesen ismeretlen, és hallatlanul üde, sziporkázóan szellemes kompozíció, amely plasztikusan állítja szembe egymással a két szólóhangszer karakterét. Bertalan Andrea finom és beszédszerű, hajlékony és „rajzos” fuvolázása éppoly remekül érvényesült ebben a szituációban, mint Kalló átütő energiájú, virtuozitásában is maximálisan fegyelmezett játéka.

A másik, záró Telemann-kompozíció is az eldugott kincsek közé tartozik. A TWV 55:D18-as D-dúr szvit afféle, Händel nagy zenekari szvitjeire utaló, szabadtéri zene trombitákkal, üstdobokkal és oboákkal – az együttes akusztikailag egycsapásra megkétszereződött, ragyogó színekkel koronázva meg a hangversenyt. Bár a fúvósok megjelenése itt-ott kikezdte a megszólalás addig imponáló perfekcióját, azért az életszerűséget növelte, és meghatározó eleme volt a plain air-hatásnak. A remek tánctételek sorába beékelt, nemesen érzelmes, páros metrumú tétel, e hamisítatlan telemanni karakter különleges galantériával szólalt meg Kalló és hegedűs társai vonója alatt – a lelkes tapsok nyomán második ráadásként is emlékezetesen. Emlékeztetve arra, hogy a Capella Savaria tagjai művészek és felfedezők egy személyben.