 Takács-Nagy Gábor |
Az utóbbi időben többször is írtam arról, hogy a szimfonikus zenekarok háza táján mintha a bécsi klasszikus (és a barokk) repertoár visszahódítása zajlanék. Ez alól alighanem kivétel a Budapesti Fesztiválzenekar: nekik nem kell „visszahódítaniuk” a klasszikát, mivel sohasem adták fel ezt a fontos várat – a zenekar vezetése körültekintő műsorpolitikával mindig is figyelt arra, hogy a többség által inkább 19. századiként kezelt Beethoven mellett Haydn és Mozart neve (sőt néhány más, kisebb bécsi mesteré) is szerepeljen az együttes műsorfüzeteiben. Ráadásul 2012 óta a klasszika olyan elkötelezettje dolgozik első vendégkarmesterként a zenekarnál, mint Takács-Nagy Gábor, aki már a MÁV Szimfonikusok élén eltöltött évadai során is a zenekarépítés-renoválás alapvető fontosságú gyakorlóterepének tekintette a 18. századot. Valóban: miért is kellene lemondaniuk a bécsi klasszikusokról a szimfonikus nagyzenekaroknak? Csak mert a historikusok elhappolták előlük a zenetörténeti torta e nagyon is ízletes szeletét? De hát tudnak a hagyományos zenekarok is történetileg tájékozottan játszani, ehhez még csak korabeli hangszerek sem kellenek – elég egy karmester, akinek szintén nem muszáj „régizenésznek” lennie, csupán nyitott szelleműnek, dinamikusnak, felkészültnek és szuggesztívnek.
Olyannak, mint Takács-Nagy. Szeptember 28-án jelen lehettem a BFZ Haydn–Mozart Plusz sorozatának estjén az Olasz Intézetben, ahol a karmester vegytiszta bécsi klasszikus műsort vezényelt: több Mozart-, egy Schubert- és egy Haydn-művet. Városnév-szimfóniák keretezték az estet (Párizsi, K. 297; London, Hob.I:104), Pasztircsák Polina mindkét részben pódiumra lépett Mozart-áriák előadójaként (Chi sà, chi sà, qual sia, K. 582; Ruhe sanft, mein holdes Leben, K. 344, Bella mia fiamma, addio, K. 528), a szünet előtt pedig hallottuk Schubert Öt német táncát is (D. 90). Több műfajt is átölelő, változatos, színes kínálat, sokféle hangütéssel – mindez alkalmas arra, hogy karmester és zenekara megmutassa a stílus területén való sokoldalú jártasságát. Takács-Nagy Gábor persze több mint „jártas”. Az elmúlt évadbeli fellépései a zenélésből sugárzó lelkesedéssel, hittel, a zenekarvezetői személyiség dinamizmusával arra késztettek, hogy párhuzamot vonjak közte és egy másik nagy kvartettmuzsikusból lett karmester, Végh Sándor között. Mozart- és Haydn-szimfóniatolmácsolásai most – frazeálásukkal, tempóikkal, hangsúlyaikkal – az amszterdami Concertgebouw, a Bécsi Szimfonikusok vagy az Európai Kamarazenekar élén (koncerteken és lemezeken) klasszikát vezénylő Nikolaus Harnoncourtot juttatták eszembe. Nem tudom, mennyire tudatos, ami történik; nem tudom, Takács-Nagy „előre megfontolt szándékkal” meríti-e ki a historikus zenélés törvényi tényállását, mindenesetre – akár elismeri, akár nem, akár így nevezi ő ezt, akár nem – kimeríti, mégpedig derekasan. Tettenérés történik: ami megszólal, a historikus zenélés minősített esete, modern hangszereken. A karmesternek jogában áll hallgatni. És – szerencsénkre – mi is hallgathatjuk.
 Pasztricsák Polina |
A Párizsi szimfónia nyitótétele (Allegro assai) energiájával és szenvedélyével szegezett székhez. Mintha már a szünet utáni Haydnt előlegezné, sok meglepetés-elem, számos subito-effektus fűszerezte az előadást. Takács-Nagy elképesztő energiával és lelkesedéssel vezényel, és ez ragályos: átterjed a zenészekre, akik amúgy is nagyon-nagyon jók, de most még külön meg is táltosodnak, és előbb-utóbb a közönség is szépen „bezsong”. A diadalmasan életteli nyitótétel után bájos Andantino következik finom tagolással, kecses mozdulatokkal, majd ismét remek indulatoktól fűtött finálé. Pasztircsák Polina Mozart-áriákban nyújtott teljesítményéről felemás benyomásokat szerzek: egyfelől értékelem az énekesnő kifejezésmódjának érzelemgazdagságát, és gesztusainak hitelét sem kell kétségbe vonnom – másfelől viszont hangja még a klasszika követelményeihez képest is csekély vivőerejűnek tűnik, igazán csak a legfelső régiókban üti át a mégoly szerény zenekari szövetet, a középfekvésben és kivált a mélyben olykor megfakul, sőt elhal. Szakszerűbben úgy is fogalmazhatnánk: kiegyenlítetlenek a regiszterek. És be kell vallanom: plasztikusabb szövegejtést is hallottam már.
Schubert Német táncaiban hol a jóleső, népies tenyeres-talpasság ragad meg (ezt a tapasztalat a gyakoribb), hol az olyan „lopakodó” pianók hangulatteremtő kivitelezése, mint amilyenek a 3. tánc nagy részét uralják. Néha menüettszerű, gyakrabban ländleres, máskor a valcer felé mutató az összhatás – ez hullámzik, de így is kell lennie, Takács-Nagy Gábor a kis darabok felé is érzékeny figyelemmel fordul, kimunkálva minden ütem egyéni arculatát. Ami fontos: a sok zamatos hangsúly, és a forte–piano váltások kontrasztjának formaalkotó szerepe. Haydn London-szimfóniája az est megkoronázása. Rendkívüli nagyságrendű előadás, győzedelmes muzikalitással, a művet tökéletesen uraló karmesteri szellem és a hangszereiken mindent megmutatni képes muzsikusok eszményi együttműködésével. Drámai-tragikus lassú bevezetés, derűs-mozgékony szonáta-főtétel, egészségesen artikulált, valóban „lépő” Andante (de itt is van dráma – a középszakasz táján), meghökkentően gyors, de a tempóvételt messzemenően igazoló hitelű menüett, amely egészen a scherzo-karakterig mutat előre, és a dudabasszus felett leplezetlen népiességgel kibomló dallamjáték a finálé paraszttáncában. Magával ragadó, pompás muzsikálás, mely lelkes ünneplésre készteti a közönséget, és ráadásként egy Mozart-menüett (a K. 130a = 164 Hat menüett 3. darabja) előadására a Takács-Nagy vezényelte Fesztiválzenekart.