 Liza Ferschtman |
A koncert előtti filmes beharangozóban Fischer Iván, az estet kézben tartó karmester (e kézben tartás a koncert egy pontján roppant kihívásnak bizonyult, de erről később) Rachmaninov II. szimfóniájáról szólván azt mondta, e mű minden filmzene atyja. És valóban, ebben a nagyszabású, ezerszínű szimfóniában nyomára lelhetünk Max Steinertől és Rózsa Miklóstól egészen Morriconéig, Hans Zimmerig számos szerző motívumának előzményére. Konkrétabban: a mű Adagio tételének hallgatása meggyőzött arról, hogy Morricone tőbbször is, így például az Óceánjáró zongorista legendájának írásakor, Rachmaninovhoz fordult invencióért.
A filmes prelűdben megszólalt az est meglepetésvendége, a Janine Jansen helyett beugró Liza Ferschtman hegedűművész is. Az Amszterdamból érkező, de származását tekintve orosz-zsidó hölgyről kiderült, hogy gyermekkorában sokszor megfordult a Balatonnál, mert csak itt tudtak a Szovjetunióban rekedt családtagokkal találkozni. A keleti birodalom említése pedig már a koncertet nyitó számhoz: Sosztakovics Jazz-szvit címen ismert, ám valójában varietézenekarra írt szvitjéhez. A szerző feltételezhetően nem is segített be, amikor egybegereblyézték filmzenéinek részleteit, és azokat kissé félrevezető címmel látták el.
A bevezetés mindenesetre igazi esztrádzene, s a Fesztiválzenekar előadásában sem veszett ki belőle az erőteljes csinnadratta-jelleg, amit alig csillapított, a paródiát sejtető fokozás, a glisszandók. Ez a zene bizony most is úgy szólt, mintha cirkuszi sereglet bevonulását kísérné. E bevezetéstől kezdve váltak az est főszereplőiévé az ütősök, akiket nem csak e mű dolgoztatott meg kegyetlenül, ám hálásan. A Lírikus keringő – ez meg mintha Nino Rota lenne – szomorkás lejtése vad, erőteljes tánccá változott. Ezt követte a furiózó, sebes Tánc, majd a legnépszerűbb részletnek tekinthető keringő, amely nem jelentéktelen filmek közt keringett: felhasználta Csuhraj, Paul Thomas Anderson, de még Kubrick is: ez a Tágra zárt szemek bevezetője. Csodás, mély zenének tűnt, s aki nem látta Kubrick filmjét, még az is gondolhatta, hogy ez egy perverz, elvetemült, titkos társaság estélyén megszólaló, titkokat rejtő, leplező zene.
 Fischer Iván |
Leonard Bernstein a múlt század nagy tanár és zenész egyéniségének sajnálatos módon csak egy-két szerzeménye maradt a repertoár része, pedig – ezt ezen az esten fedeztem fel magam is – programzenéi megérdemelnék, hogy többször halljuk őket. A Szerenád című kvázi hegedűverseny Platón Lakomájának dialógusaira íródott, nem téved tehát az, aki úgy véli, ez a szerelem érzését lefestő zene. És mint ilyennek, a legfontosabb része az Adagio lassú tétele. A szerelmet dicsőítő sorozat Phaidrosz beszédével nyit, és egészen Agathón epizódjáig csak egy jól megszerelt, kissé Mahler modorában íródott Hegedűverseny benyomását tette a hallgatóra. Ám az Agathón epizód, az Adagio szépsége egyszerűen földöntúli. Itt vált bizonysággá, hogy az elég sok vibrátóval játszó, Fischer Ivánnal és zenekarával együtt lélegző Liza Ferschtman valóban nagy tehetség. Miatta lett komoly érzelmi töltete ennek a tételnek. Nagy kár, hogy egy pillanatnyi áramszünetet követően a világítóberendezések a fülünk hallatára installálták újra magukat. Leszálló helikopter zúgását idézve fordultak be a reflektorok a helyükre, nagy zavart okozva a pódiumon és a nézőtéren egyaránt. Éppen a legszebb, legcsendesebb résznél, annál a szakasznál, melyben az elszakított lény újra egyesülni látszik elválasztott részével, tehát annál, amely a platóni dialógus lényegét dalolja ki. A Bernstein-mű egyik emlékezetes epizódja mindemellett a hegedűt kísérő remek cselló-hegedű duó volt.
A ráadásként elhangzó, kissé színtelen, és pontatlan Bach Partita helyett szívesebben vettem volna a megzavart második tétel megismétlését.
A második részre, melyben a Rachmaninov szimfónia csendült fel, is maradt még egy áramszünet, ám ez további galibát már nem okozott. E szimfóniának is az Adagio tétele a legismertebb. Az ütősök mellett egyébként ez az este a fafúvósoké volt: a Sosztakovics-féle ál-jazzben a szaxofonosok tűntek ki, míg a Rachaninov-mű legismertebb tételében, az Adagióban az eszményi melankóliával megszólaló klarinét.