A hazai kulturális intézmények többsége penzumként teljesíti az idei Nyugat-évből fakadó kötelezettségeit, ám kevés olyan akad közöttük, melynek személyes kötődése lenne a legendás periodikához. A Vígszínház e kis létszámú boly büszke tagja, hiszen 1911. november 26-án, vasárnap délelőtt 11 órakor az irodalmi köztudatba alig három évvel korábban berobbant Móricz Zsigmond tiszteletére éppen a Víg patinás falai között szerveztek matinét kollégái és tisztelői. Eleink irodalomszervezői készségének ékes bizonyítéka, hogy a felkapott szerzőt nem annyira írói elefántcsonttornyában, mint inkább a népes olvasói tábor közvetlen közelében akarták tudni. A matiné központi szervezőelve természetesen Móricz személye volt: róla és neki szóltak a műsorszámok. Meg tőle is: erre az alkalomra készült egyfelvonásos komédiája, az Aranyos öregek, melyet a kortársak szemében alighanem az tett valódi különlegességgé, hogy a férje 1910-es halála óta visszavonultan élő Blaha Lujza vállalta a darab női főszerepének eljátszását (egyébként két évvel korábban éppen Móricz Sári bíró című színművében aratott jelentékeny kritikai és közönségsikert, tán innen az indíttatás).
 Hegedűs D. Géza az előadásban (Fotó: vigszinhaz.hu) |
A Vígszínház – és koprodukciós partnere, a Magyar Televízió – alapötlete, vagyis a kilencvenhét évvel ezelőtti Móricz-matiné leporolása és megismétlése egyrészt kézenfekvő, másrészt meg dicséretes idea – jelen és múlt termékeny dialógusának szokatlan lehetősége ez, melyet, bármilyen sajnálatos, a szervezők ezúttal elmulasztottak. Mert hiába egészült ki az önmagában nyúlfarknyinak is alig nevezhető, a semmitmondóan ünnepélyes összekötő szövegek beerőszakolásával is mindössze hetven percesre hizlalt matiné Forgách Andrásnak a – Móricz magánéletéből egyetlen, színpad után kiáltó epizódot feldolgozó – Tercettjével, az összbenyomás még így is a kínostól az elviselhetőig terjedő skálán mozgott. Az estet rendezőként jegyző Hegedűs D. Géza ugyanis túlságosan tisztelettudóan bánt az alapanyaggal, és a suta megoldásokat az unalmas deklamálással váltogató előadás elsősorban emiatt nem válhatott valódi élménnyé.
Nem véletlen, hogy díszlet- és jelmeztervezőt nem jelöl a külön az alkalomra készült, színvonalas és informatív színlap: nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy észrevegyük, a díszletraktár századfordulós enteriőrt ábrázoló közhelypaneljeiből épült a színpadkép, s a két jókora asztal mellé kiültetett, jelenésükre méla unalommal várakozó színművészek jelmezei kapcsán hasonló megfontolásokról számolhatunk be. A költséghatékonyság jegyében mindezért nem is kárhoztatnánk senkit. Azt viszont nem értjük, hogy a konferansziéként felléptetett Fesztbaum Béla miért szmokingban feszeng, ahogy azt sem, neki miért van mikroportja, miközben a többieknek nincs (igaz, szükségük sincs rá). Talán az ő kívülállását demonstrálnák ily módon? Lehet. A Nyugat ihlette fel- és levezető szövegei gondosan nem haladják meg egy középiskolás nebuló ismeretanyagát és szókészletét. Ja persze, nem a Móricz-filológusoknak, hanem a széles közönségnek szól az est: mégis hiányolom a merészebb anyagkezelést.
Kamarás Iván feledhető (Ady: Levélféle Móricz Zsigmondhoz) és Hegedűs D. Géza lelkes (Móricz unásig ismert szavai a Hét krajcár születéséről, illetve A sasfiók című novellája) produkciójának részletesebb bemutatása elvenné a helyet az est egyetlen, valóban értékelhető műsorszámától. A születése után nem sokkal már klasszikussá érett Hét krajcárt Pap Vera olvasta fel. Pontatlan így, hiszen a novellát előadta; ám nem egyszerűen dramatizálta, s szerencsénkre nem is drámázta túl. Pap Vera a szöveget a legapróbb lelki rezdülések iránti nagyfokú érzékenységgel, kivételes megjelenítő erővel tolmácsolta, s lelki szemeink előtt máris pergett az elszökdösött krajcárok utáni hajsza tragikusba forduló mozija. A matinét záró Aranyos öregek ujjgyakorlat, kedveskedés a kedves közönségnek – nem több és nem kevesebb: Rajhona Ádám, Kern András és Lukács Sándor hangos sikert aratott ripacsériája helyett mégis Kútvölgyi Erzsébet bölcs szépasszonyának nemes tartására emlékezünk szívesebben.
Az est második részét kitevő, s rövidített formája ellenére is olykor hosszadalmasnak tűnő Tercettbe újra amolyan elidegenítő effektként keveredett Fesztbaum, s ha netán némi megrendülést éreztünk volna a férj-feleség-szerető színpadi regényének végén, azt magabiztosan semmisítette meg a színész újbóli felbukkanása és villámgyors elköszönése a Víg közönségétől. A szigorú feleség, Holics Janka (Börcsök Enikő szerető szipirtyója) és az idősödő írót régi-új élményekkel megajándékozó színésznő, Simonyi Mária (Danis Lídia egyszerre felszínes és érzelmes vampja) között őrlődő Móriczot Hegedűs D. Géza ráérős arisztokratizmussal formálta hatásossá. A színrevitel ügyetlenségei, a színészi játék elnagyoltan odakent részletei ellenére hálásnak kell lennünk a folytatásért, hiszen a levelek és korabeli dokumentumok nyomán íródott dráma élesebb és őszintébb portrét rajzol Móriczról, mint azt a reciklált matiné után gondoltuk.
Kapcsolódó cikkünk: Nyugat 100