A világszerte elismert szerzőnek magyar nyelven megjelentek már prózakötetei és több darabját is játszották magyarul (Őszi álom, És nem válunk el soha, A gyermek, Anya és gyermeke és Szophoklész-parafrázisok). Most hat másikat olvashatunk.

Első megközelítésben ez a keskeny, lüktető sorokban teleírt négyszáz oldalas könyv egyetlen hatalmas megatextus benyomását kelti. A minimalista szövegek szinte foszlányokként bomlanak ki és fonódnak jelentéssé a szemünk előtt. Olyan ősi témákba hasítanak frissen sercenő fájdalommal, mint a halál, halálvágy, öngyilkosság, a gyermek várása, szerelem és szerelemféltés. Központozás nincs – mi magunk dönthetjük el, hogy vajon kérdés, kijelentés vagy felszólítás hangzott el a szereplők szájából, akiknek legtöbbször még a nevüket sem tudjuk. A római számokkal jelzett szerkezeti egységek valahol félúton járnak hosszukban is, funkciójukban is a jelenet és a felvonás között. Fő motívum az eszképizmus is: a széltől, hullámoktól verdesett fjordok és sziklák, fölöttük magányos házak, tengerbe vesző hajók és csónakok, a világtól, nagyvárostól elzártak és elzárkózottak természeti tája és lét-térképe ez. 

Azután sorra megnyílnak a drámák, hogy megmutassák egyedi vonásaikat, karakteres arcformájukat. Időrendbe szedve ívelnek az első nagy sikertől (Valaki jön majd, 1992/3-ban) a formai-dramaturgiai kísérletezésen át az újra letisztult, ám erősen hallucinogénné ért darabig (Én vagyok a szél, 2008-ban). 

Nő és Férfi érkezik az elhagyatott, tenger fölé magasodó házba, hogy szerelmüket a világtól elzárva dédelgethessék. Valaki jön majd – ígéri a cím és ismételgeti a félelemtől csaknem önkívületi állapotban a Nő. Beckettien isten háta mögötti a hely és a helyzet, ám a szereplők anti-beckettien rettegnek attól, hogy esetleg bárki is ide találna jönni, hogy szerelmüket megzavarja. Hamarosan megjelenik a férfi, akitől megvették nagyanyja házát, a szélnek még ellenálló, de kopottas falakkal, a hálóban ottfelejtett éjjelivel és a csípős húgyszaggal, a dívánnyal, amelyre a máris féltékenyen gyanakvó Férfi szinte magzatpózban kuporodik, és a tengerre néző ablakkal, ahol a Nő domborodó csípőjét bámulja a Másik. Nincs nyílt dráma, elmetszett torkok, kivont kardok, nagy csörték. Mindent felőrlő nyugtalanság: a kapcsolatba befelé türemkedő Világ van itt. Bravúros-poétikus világfájdalom és vissza nem fordítható veszteség. A Férfi befelé őrjöng. A Nő a lezárásban nyugtatgatja őt. De mind tudjuk, hogy tárcájában gondosan őrzi a Másik telefonszámát.

Ami Fosse többi darabjában lírai, repetitív, kis hullámokkal fodrozódó eltérésekből épülő művészi beszédmód, az A névben az eltompult érzelmű és értelmű család beszédjének erodált stílusába zuhan. A letisztultságból érzelmi analfabetizmus, az ismétlésekből még nyelvi tik is lesz: „Ja, ja” – mondja a gürcölő proli Apa, amint hazaesik, és nagy sokára észrevételezi, hogy kefélő kedvű lánya mindennapos terhes. Pontos és tartalmas előszavában jól fogalmaz a fordító Domsa Zsófi, miszerint ez esetben tényleg realizmusra hajazó, ítélkező, társadalomkritikus szövegről van szó.

Az Egy nyári nap idősíkokat hajtogat egymásra: a magányos Idős Nő az ablaknál állva a fjordokat nézi. Éppen úgy, ahogyan évtizedekkel ezelőtt férje, Asle után nézett, amikor az csónakjával kievezett a nyílt tengerre, nagy valószínűség szerint azért, hogy belehaljon. Azon ritka esetek egyike, amikor egy szereplő – ezúttal a halni vágyó, titokzatos, magának való férj – nevet kapott, mintegy kiismerhetetlensége ellenpontjaként. A szereplők idős és fiatal énjei pár pillanatig egyszerre vannak a színen, míg azt hihetjük-remélhetjük, hogy a múló idő csupán illúzió, és az elvesztett férfi ott él valahol az emlékben megjelenő képben. 

Nagy koncentrációban röpködnek az egy szótagú szavak a Tél kétszereplős szikrázásában: én, te, ne, és rengeteg szabad ötletű káromkodás is felburjánzik a Nő szájából, aki talán önfeledt szexre és talán mindent felülíró szerelemre vonzza a kétgyerekes családapát, aki ezúttal fontos tárgyalását és karrierjét is sutba dobja. Az alaphelyzet látszólagos banalitásán túl a mindössze két szereplő: Férfi és Nő közt feszülő érzelmek, titkok, kisülések zongorafutama hallható, ami nem csak a ki-kit-csábít, de a mi-is-volt-valójában libikókáját is mindvégig billegteti.

Az Egy nyári nap idősíkjait tovább origamizza a Halálvariációk, amelyben az Idős Nő és Idős Férfi feltehetőleg öngyilkossá lett lányukat próbálja felidézni a hajdani nyomorúságos pincelakás, a váratlan terhesség, szakításuk és a lány kitapintható magánya történetében. A múltbeli cselekmény előre halad, a jelenbeli találkozás vissza-visszaréved, és van itt még egy Barát, akinek „hajában eső van”, és azt sem tudjuk, létező személy-e vagy maga az öngyilkosságra csábító tenger.

Ugyancsak kétszereplős az Én vagyok a szél, ahol már csak Az Egyik és A Másik van, mint az emberi létezés esszenciái, akik a rendezői utasítás értelmében „egy elképzelt, és épp csak hogy jelzett hajón” utaznak, kikötnek, a konzervételt valódi tűzhelyen melegítik, miközben a maga egyszerűségében csodálatos életet dicsőítik. Majd elindulnak, és Az Egyik, aki képes a hajót kormányozni, mintegy extázisban zuhan a tengerbe, és a fedélzeten tanácstalanul álló társával szinte szimfóniává dagadó halálversben ragyogva kiáltja újra és újra: „eltűntem”. Van persze ebben intellektuális trouvaille, de mindenekfölött a szavak-képek-érzelmek szerves és irracionális sodrását dicsérem.

A film noir, Bergman és a korai Polanski világa egy lehetséges háromszög, amelyben Fosse darabjai feltűnnek. És biztosan van még számtalan más lehetőség. Olvasva is mélységesen szép élmény. Színpadra valószínűleg minden korábbi tudásunkat, előképzetünket újraértékelő gesztussal lehet csak felvinni. Domsa Zsófi fordításában a szövegek világa érzékeny és felemelő-lesújtó. Nem tudok újnorvégul, de azt hiszem, méltón került át a magyar nyelvbe ez a rebbenő, finom drámaszövet.