Zsíroskenyér, töltött croissant, Lukács György és Máté Péter, olykor egyetlen lépcsőházban – nem mindennapi retrótúrában lehetett része annak, aki az esős idővel dacolva nyakába vette a fővárost, és a Bauhaus nyomába eredt – sokan voltunk ilyenek. A százéves házak ünnepe, a Budapest100 pályafutásának elmúltnyócéve alatt értelemszerűen elsősorban a historizmus hagyatékát vizsgálta. A modernizmus lelkes hívei talán már duzzogtak is az ingyenreklám miatt, amivel a hivatalos kultúrpolitika ízlése ily módon támogatva lett. Az esemény eredeti szándéka természetesen nem ez, hanem a közösségépítés az öreg épületek falai között. Mely szándék az évek során részt vevő sok száz házban maradéktalanul meg is valósult, miközben a látogatók tagadhatatlanul Budapest eklektikus épületanyagával ismerkedtek meg behatóbban. Ám az idő kerekét, mint tudjuk, nem lehet megállítani, forgott és forgott, átdöcögött az első világháború lövészárkain, és begördült a modernizmus tágas termináljába. Anélkül, hogy elspoilereznénk a továbbiakat, el kell árulnunk, hogy ez sem a végállomás, hisz nincs végállomás. Még sok kaland áll előttünk, és az mind ebből a tiszta elvek mentén szerkesztett csarnokból indul az útjára. Egyelőre azonban még itt időzünk, a dessaui iskola raszteres üveghomlokzatai mögött. 

 

Az idei Budapest100 a Bauhaus tevékenysége köré szerveződött. Éppen 100 éve, 1919-ben alapította Walter Gropius az iskolát Weimarban egy új művészeti eszmény jegyében, onnan költözött azután Dessauba, a saját tervezésű, manifesztumként is szolgáló épületbe 1927-ben. A 20. századi modern építészet ikonjaként ez az épület 1996 óta a világörökség része. Weimarban a mai napig működik az egykor Gropius által átvett iskola utódintézménye, 1996 óta Bauhaus-Universität néven. A modernitás kezdetét sok szakma sokféle dátumhoz köti, egyvalami azonban a bauhausiánusok elvitathatatlan érdeme: a huszadik század eleji mozgalom volt ez első, amely tudatosan igyekezett pozitív választ találni azokra a kérdésekre, amiket a szekularizált, racionális  elvek alapján működni igyekvő társadalom felvetett. 

 

Hogy mennyire sikerült, az máig kérdés, ma úgy tűnik, kevésre becsüljük a tiszta racionalitást, túl sokat veszítettünk vele. A Bauhaus viszont még abban hitt, hogy lehetséges az emberi szellemnek a technológiai fejlődésben megtestesülő eredményei révén orvosolni a társadalmi gondokat. Mindezt úgy, hogy közben a művészetet új alapokra helyezzük, egy közös, racionális bázisra, mely mindenki számára érthető, dekódolható, elérhető üzenetet hordoz. A közös alap a tiszta geometria lett, az arányokban rejlő dinamika őszintesége, melyhez a tiszta színek elementáris ereje társult. A konstruktív irányzat győzelmében a Bauhausban tanuló és tanító számtalan magyar művész nagy szerepet játszott. Az 1933-ban a nácik által bezáratott intézményből sokan hazafelé vették útjukat, mások emigráltak a tengeren túlra, így az ott elsajátított gondolkodás szétszóródott a világban, és számos helyi változatot hozott létre. Ahogy azt az esemény szakmai kurátora, Kovács Dániel megállapítja, tiszta Bauhaus stílusról Magyarországon aligha beszélhetünk. Cikksorozata az esemény honlapján az idei Budapest100 külön érdeme – egyszerű nyelven, lényegre törően, mégis maximális szakmai hitelességgel foglalja össze mindazt, amit a Bauhausról tudni kell és érdemes. 

 

A „Bauhaus-ház” fogalmához a sokféle változat ellenére a nagyközönség fejében nagyon is határozott kép tapad. Lapos tető, semmi dísz, sávablak – ez mind Bauhaus. A Budapest100 programja ezt a sztereotipikus képet igyekezett árnyalni kissé. Valójában a modern mozgalom hatása sok olyan épületen és tárgyon is érződik, amely nem felel meg a pusztán funkcióból eredő racionális esztétika kritériumának, és itt-ott a díszítés megbocsáthatatlan bűnébe esik. A gazdag program ebből a sokszínűségből nyújtott válogatást, és kiváló alkalmat kínált arra, hogy a magyar modernizmus ízein az is elcsodálkozzon, aki a mainstream újlipótvárosi házakat már kívül-belül ismeri. 

 

Kevesen tudják például, hogy a háború utáni késő modernizmus remekének, a Népstadionnak hűlt helyén épülő, építészetileg amúgy kiválónak ígérkező Puskás Stadion árnyékában Magyarország első sportcélokra épült csarnoka húzza meg magát. A Gerlóczy Gedeon, Rimanóczy Gyula és társaik által tervezett épület az idei Budapest100 egyik gyöngyszeme volt. Országos pályázatot követően, egy nagyszabású együttes első elemeként készült el 1941-ben, a grandiózus koncepció többi részét a háború elsodorta. A Gerevich Aladárról elnevezett Nemzeti Sportcsarnok születésekor még Horthy nevét viselte, itt debütált Papp Laci, és Kádár elvtárs is megfordult benne a Béke-nagygyűlések alkalmával. Ma is eredeti céljára használják – mármint egyelőre nem nagygyűlésekre –, és domborműves frízzel díszített, az olasz modernizmust idéző külsején túl csodás módon megőrizte még az eredeti széksorokat is. A tagadhatatlanul modernista jegyeket viselő épületben járva mégis sokkal inkább a szocreál és általában a birodalmi építészet hangulata köszön vissza, mintsem a szigorú Bauhausé. A magyar modernizmus  – dacára a Bauhausban tevékenykedő magyarok konzekvens racionalizmusának – hazai terepen többségében dekoratívabb, pátoszt sem nélkülöző alkotásokat hozott létre, díszítésben pedig egészen az art decóig merészkedett. 

 

Jó példa erre a hetedik kerület eklektikus tömbjei között a harmincas évek közepén megnyitott és beépített Barát utca sokféle homlokzata. Budapest városrendezése során több belső kerületben jelöltek ki új utcákat, ahol a teljes egészében modern negyedekhez hasonlóan egészségesebb elvek alapján tervezték meg a beépítést. Ezek a különböző építészek által tervezett házakkal, de egységes stílusban épült utcák a kevésbé ismert modern emlékek közé tartoznak, ilyen az V. kerületben a Bajcsy köz, a Fejér György utca, vagy a XII. kerületi egykori Németvölgyi udvar (ma Hollósy Simon utca). A Barát utca egyben baráti közösség is, melyet paradox módon a közelben épülő, majd félbe maradt 21. századi ingatlan elleni tiltakozás kovácsolt harcos egységfronttá, bizonyítva, hogy az új manapság is ellenállásba ütközik. Tagadhatatlan, hogy a visszafogott architektúrájú négyszintes házakból álló, modern elvek alapján kialakított utca sokkal barátságosabb, mint szomszédságában a betonmonstrum, a 21. század terjeszkedésének ikonja. Hangulata nem csak a homlokzatokra odacsempészett szolid díszítőmotívumokon múlik – erkélyrácstól egészen az unortodox pártázatig –, hanem elsősorban a léptéken, ami a modern esztétika kulcsfontosságú eleme, és amin később a sokat kárhoztatott lakótelepi építészet elbukott. A Barát utca házai egyébként azt is megmutatják, hogy a modernizmus nem a kiválasztottak stílusának indult – az itt álló házak egyszerű igényekre készültek, nem túl sok pénzből, olykor egészen fura kényszermegoldásokkal, mint az előcsarnokot kettévágó lépcsőkar, ami alatt épp hogy átfér a lakásába igyekvő polgár. Másutt visszaköszönnek az ismert Bauhaus-épületek igényes részletei: szobor a kapu mellett, vagy a piros-fekete üvegtáblákkal borított kapualj. Utóbbi felhívja a figyelmet a modern épületek felújításának legnagyobb problémájára. Ezekben a házakban a részletek igényes megoldása jelenti a pluszt, amelyhez ma már nem áll rendelkezésünkre a korabeli technológia, annak híján viszont tényleg csak a kocka és a malter marad. Egy igénytelenül helyreállított historizáló bérházban még mindig megcsodálhatjuk a liftrácsot, a csőkorlát viszont szigetelőszalaggal megragasztva csak a gagyi szimbóluma. A Barát utcai csodás piros-fekete előcsarnok az ellenpélda, új technikával ugyan, de a korabeli látványt állították vissza, órával, névtáblával, mennyezeti világítással. Tény, hogy az egyik lakó építész, sőt egy időben a Magyar Építőművész Szövetség elnöke volt, a kivitelezést pedig az utcában lakó üveges cége végezte. Bónuszként a nevéhez méltóan barátságos utcában rögtönzött kiállítást láthattunk az egyik épület tervezőjéről, Falus Lajosról, akinek Budapest legkeskenyebb homlokzatait köszönhetjük, bár ez a bizarr cím őt vélhetően nem töltötte el büszkeséggel. A sarki pékműhely helyén, a 21. század végletekig letisztult terében pedig megkóstolhattuk a száz évvel későbbi kor trendi süteményét, a croissant-t a helyiség designjába maradéktalanul illeszkedő eb társaságában. A minimalista üzletberendezés arra is figyelmeztet, hogy bár a modernizmus a későbbi évtizedekben sivárnak ítéltetett, és városi léptékű építészeti beavatkozásai ellentmondásosak, eredményei mégis alapvetően és kiirthatatlanul velünk élnek, és befolyásolják nemcsak az ízlésünket, hanem az elvárásainkat is. 

 

Egyértelműbb a Bauhaus szemléletének hatása a művészet és az oktatás terén, erről a Goethe Intézet és a kurátor Kortárs Építészeti Központ által közösen szervezett kísérőprogramok győzhették meg az érdeklődőket. A filmvetítések olyan gondolatokat jártak körül, melyek gyökerei ugyancsak a huszadik század első évtizedeibe nyúlnak vissza. A nők Bauhausban elfoglalt helyzetét tárgyaló film mellett különösen érdekes volt az a dokumentumfilm, amely a Bauhaus-eszmény folytonosságának nyomait kereste a mai kor művészetében, építészetében, oktatásában. Az időt megragadó, digitális eszközökkel átszőtt mozgásművészet, a Németországban minimál-konténert tervező ázsiai építész tevékenysége, a skandináv alternatív szemléletű iskola nyitott tereiben szabadjára engedett gondolat, vagy az Urban-Think Tank stúdió szociális célú, infrastrukturális városi beavatkozásai mind megtalálják elődjüket a Bauhaus-iskola összművészeti kísérleteken alapuló szemléletében. 

 

Ha van mit tanulnunk a Bauhaustól, akkor az az eltökélt bátorság, amellyel leszámolt a múlt visszahúzó erőivel annak érdekében, hogy a belőlük fakadó negatív következményeket felszámolja. Ha van mit tanulnunk a Bauhaus kudarcából, akkor az ennek a leszámolásnak a kategorikus következetessége, amely úgy söpörte félre a múltat, hogy nem törődött a gyarló emberiségnek a folytonosság iránti pszichés igényével. Tanulságképpen mi mást mondhatnánk: az épp kormányzati felszámolás alatt álló Lukács-archívum tövében, a svungos, ellipszis alakú lépcsőházban Máté Péter slágerét gitározó ifjú utcazenész szelleme legyen velünk a következő száz évben, még akkor is, ha „egyszer véget ér a lázas ifjúság”.