Szentenczki Zita rendező és Kautzky-Dallos Máté átíró bátran hagyatkoztak Dániel András bájos művére, afféle revüvé formálták a játékot. Mindamellett, hogy a táncos-dalos, jókedvcsináló kezdés látványos és zajos volt, sokáig csak Szolár Tibort igyekeztem lesni, mert sehogy nem értettem, hogyan gondolta össze (a könyv 2D-s figurája alapján) Horváth Márk bábtervező Jakabbal, hiszen annyira egymáséi lettek, hogy képteleség lett volna megmondani, honnan báb és meddig színész a kettősük. Csodálatos dilemma. És ahogy a színész tartotta az egész előadás során, hogy lassúnak, kicsit maflának tűnt a figura, ahogy elmorfondírozott magában, az ellenállhatatlan volt. Pont, ahogy a legszebb, legokosabb, legügyesebb gyerekekhez képest a fejlődésben kissé elmaradottak, akik mindig később kapcsolnak, akik később tanulnak meg cipőt kötni, akik még harmadikban sem tudják pelenkaöltéssel szépen végigvarrni az anyák napi piros kartonpapírszívet, pedig még az öltések helye is be lett jelölve, de annyira nem, hogy szegény tanítónéni inkább megcsinálja helyettük. Jakab ezzel együtt olyan bátor, hogy még a saját félelmét is legyőzi.

 

A nyitójelenet után aztán bemásztunk az ágy alá. Rumi Zsófia díszlettervező számos szellemes részletet gondolt ki, például az ágy alatt a közönség a tér egyik hosszanti oldalán méretes legódarabokon ült. Azonban mégsem éreztem, hogy az „ágy alatt” sokkal közelebb kerültünk volna a sztorihoz, sőt, hamarosan azon kaptam magam, hogy a hatalmas, majdnem üres térben szívesen elmozdulnék valamerre. A játék interaktív volt, ami nem lett volna akkora baj, ha nem lettek volna ott azok az ökör felnőttek, akik a saját gyerekeiket is megelőzve válaszolgattak boldogan a hatévesekre kalibrált kérdésekre. Ugyanakkor ez mégiscsak a színházcsinálókon múlik: sajnos valamelyest muszáj előre tudni, mit hozhat az interakció (interaktív részek: Végvári Viktória), ha nem éppen azt kutatja az előadás, hogyan reagálnak egyes helyzetekre a közönség tagjai – na, de itt nem erről volt szó. Amikor pedig ülőhely szerinti csoportokban kellett hang-ritmusjátékban részt venni, akkor szívem szerint kiszaladtam volna, mert nekem az ilyesmi gyalázatosan nem megy, úgyhogy már a feladat ismertetésekor kezdtem érezni a gyomorlukadást. Aztán tanult magatartásként illedelmesen ott maradtam, sőt igyekeztem kényszeredettség nélkül mosolyogni is, mivel a színészek élő, szórakoztató alakokat mutattak meg, és az ember gyereke igyekszik viselkedni.

 

Az előadás pedig, ha nem lettek volna a szülők egy bevásárlóközpontnyitás vásárlóihoz fogható állapotban, szólhatott volna arról, hogy a kedves anyukák, apukák, nagyszülők, nagynénik és más hozzátartozók figyeljék már, mi történik a játék alatt a kicsi gyerekkel, akivel jöttek, amikor a világ megismerhetőségéről, ennek félelmetességéről és izgalmáról mesélnek neki, mert lehet, hogy hazafelé majd beszélhetni is lehet minderről még jó sokat. 

 

A színészek, Spiegl Anna, Kovács Judit, Pájer Alma Virág, Barna Zsombor és Pethő Gergő komolyan vették mindazt, amit csináltak, egymással kellemes harmóniában léteztek a színpadon. Pillanatok alatt keltettek életre bábokat, azokat hol kommentálták, hol eggyé lényegültek velük – a címszereplőt ezzel is erősítve. Hogy ezt a játékot az interaktív helyzetekben elrontotta néhány felnőtt, arról a kontrollvesztett illetők is tehetnek, hiába is feltételezték az alkotók, hogy aki el tud közlekedni egy vagy több gyerekkel az Andrássy útra, az nem fogja a sötétben sem elfelejteni, hogy hozott magával valami gyereket, és hogy nem elsősorban neki szól ez az egész. Az előadás létrehozói is felelősek azért, ami a színházban esik meg. Azzal pedig nem lehet ezt bagatellizálni, hogy azt mondjuk, ez nem zavarja a gyerekeket, vagy hogy a színészek jól kezelik mindezt – mert jól kezelték: nem vettek róla tudomást, úgy tettek, mintha a felnőttek is gyerekek lennének. Ez itt igenis hiba: egy interaktív helyzet szólhatna arról, hogy minden gyerek a maga aggódás-létráján lép egyet lefelé, az szülő feladata pedig az lenne, hogy csendben szurkoljon ehhez. Nem tudom, van-e olyan forma, amelynek segítségével egy előadás az összes azt néző gyerek felé személyre szabottan képes tenni egy gesztust. Ha van, az a helyén lenne ebben az előadásban. 

 

A könyvből kimaradt néhány részlet, ami egyáltalán nem baj, pláne, ha a szerencsés kisgyerek meg is kapja az előadás után, de még így is volt néhány pillanat, amikor elfáradtam követni a történéseket – például már a második golyónál sápítoztam magamban, hogy vajon hányat fogunk még megtalálni nagyon lassan és ismétlődő pátosszal. De én egy nagyon gonosz gyerek lettem, amire felnőttem, mert nem az előadás szépségeit részletezem – pedig vannak bőséggel, de arról az éteri finomságról, amit csakis emberek tudnak megteremteni, nehéz beszélni dagályosság nélkül.