Nem ez az első alkalom, és nem is rendkívüli meglepő, hogy együtt dolgoznak: mindkét csapatra jellemző, hogy sok más formációval, színházi emberrel működnek együtt, tanítva, tanulva; emögött meghatározó demokratikus, illetve szakmai gondolkodás, elkötelezettség van. Ha kötelező körnek tűnnek ezek a felvezető mondatok, akkor jelzem, nem azok. Magyarországon ugyanis messze nem muszáj, még csak nem is sikk – bizonyos kisebbségekben persze nagyon is – demokratikusan gondolkodni.
Talán észre sem vesszük, mekkora jelentősége van ennek a módszernek, hogyan és miből dolgoznak ezek az embereknek, akik mindezt elénk tárták, mert hétköznapi szinten nem vagyunk az odaadó és így szabályozó figyelemhez szokva, hanem sokkal inkább a nagy gesztusokhoz, a valójában üres pózokhoz. A színházban, sőt jellemzően a kortárs művészetben standard dicséretként szoktuk mondani: sallangmentes, eszköztelen, őszinte, egyenes – így ezt manapság jellemzően el is várjuk, például az előadásoktól, a színészektől. Ennek az őszinteségnek persze számtalan formája lehet. Ahogy a színházcsinálók mind közelebb engedik a befogadókat magukhoz, annál inkább hagyják láttatni önmagukat is. A színháziak részéről ez kockázatos, humanista gesztus, amely felemeli és szembesíti a befogadót is: a jó színházi forma kritikára és önkritikára tanít.
Ez az emlegetett egyenesség vagy őszinteség persze különböző minden színésznél, hiszen mindegyikük más és más: vannak szókimondók, erős kontrollban dolgozók, konfliktust szeretők, hallgatagok, szívesen beszélők, mosolygósak, mélyen szembenézők és sorolhatnám még a többi látható dolgot, mert ebben a színházban az is élvezetes, hogy nincs drámapedagógus prototípus, egyszerűen sokféle jó szakember van. A szakmaiság itt az, hogy a vitavezető pontosan kérdez, pontosan érti meg a választ – tudnia kell, mikor nem közérthető, amit hallunk, akkor pedig még tisztáznia is kell azt. Ehhez a szakmaisághoz továbbá az is hozzátartozik, hogy a vitavezetőt a többiek bizalommal és aktívan követik, és váltják, amikor kell – nekünk nézőknek mindegy, hogy a váltások előre kitaláltak vagy sem, érezzük és rengeteg apró jelből látjuk is az egymást tartó figyelmüket, amellyel összecseng a felénk irányuló elemző érdeklődésük. Az első vitaszínházi estén a házasság és a család, a másodikon az otthon, a haza mibenlétéről nyilvánítottunk véleményt, folytattunk vitákat.
Az első alkalommal Lipták Ildikó ismertette a vita kereteit, majd megkezdtük a témával való foglalkozást: egyik alapkérdésként vitatkoztunk arról, beleavatkozhat-e az állam a családok életébe. A vitavezető feltett egy eldöntendő kérdést, majd kijelölte, a két nézőtéri szektor melyikén foglaljon helyet, aki igent, illetve aki nemet mond. A kérdések bár egyszerűek voltak, erősen differenciáltak, ugyanis ennek folytatásaként egyik és másik térfélen ülőket kérdezte döntésük érveiről, annak részleteiről – a társulat tagjai adtak mikrofont a megszólalók kezébe, így gyorsan meg kellett tanulnunk meghallgatni a többieket, akkor is, ha sürgős mondanivalónk volt. A vitavezetők formailag és tartalmilag is kontrollálták az elhangzottakat: ha például valaki nekifogott elismételni az elhangzottakat – amit a médiában (tetszik vagy nem, mintaadó) megszólalók nagyon is tudatosan használnak, a diskurzusok minőségét durván rontva a sulykolásos technikával, amit, ha jobban megvizsgáljuk, egy sajátos agresszióra csodálkozhatunk rá, de most nem erről akarok beszélni, csak szerettem volna megjelölni egy viszonyítási pontot –, a vitavezető jelzi, hogy amit mond, az már elhangzott. De ez csak egy példa arra, hogyan kontrollálja a csapat a vitát, miközben minden résztvevő elmondhatja szabadon, amit gondol.
A vitaszínház mindkét estjén voltak meghívottak, a jelenlegi államszervezet szakemberei, így az első alkalommal Dr. Kormosné Debreceni Zsuzsanna, az Emberi Erőforrások Minisztériuma szociálpolitikai osztályának megbízott főosztályvezetője. A vitában egyébként is megszólíttatott, így elmondta, a kormánynak van értékrendje és a házasságot igenis értéknek tartja, továbbá a házasság az államnak előnyösebb a stabilitás biztonsága szempontjából, elsősorban a gyerekekre vonatkozóan. Erre szót kért valaki: lehet egy kormánynak értékrendje, de azt ne erőltesse rá az országra. Majd a vitavezető kérésére – aki bár engedte a vita spontán fordulatait, de kezében tartotta a szerkesztést –, egy másik meghívott és nevesített vendég, aki azonos nemű párjával együtt nevel gyereket, pszichológusként és családterapeutaként mondta el véleményét és érveit. Ezek után a szemben ülő csoport egyik tagja, aki korábban is hozzászólt, pszichológusnak mondta magát és azt állította, hogy senki nem születik melegnek, hanem megtanulja azt. A másik oldalon többen nevettek ezen. A főosztályvezető aztán jelezte, hogy szeretne újra hozzászólni, és elmondta, igen, a kormánynak van értékrendje, amit szerinte nem kényszerít senkire, csak közzéteszi. Ekkor megszakította a mondandóját és rászólt a szemben ülő csoport egy tagjára, hogy „ne vágjál már ilyen képet, légy szíves”, amire a vitavezető megjegyezte: tudom, hogy nehéz, de ez van, sőt az szándékos, hogy lássátok is egymást. A nem oldalon ülők egyike aztán később megfogalmazza magának hangosan, hogy a szeretet lehet az érték, ami összetart egy kapcsolatot. Ezek után megkérdezte a vitavezető, van-e, aki átülne a másik oldalra [a házasság érték-e, igen / nem], mire valaki átült.
Kaposi László fotói. |
Bármennyire is van kiforrott véleményem a jelenlegi kormány munkájáról, jó, hogy egy-egy állami hivatalnok részt vett ebben a vitában, ugyanúgy személyes kockázatot vállalva, mint bármelyik megszólaló, ugyanis a generális ellenszenvünk egyik oka éppen az, hogy a hatalmon levők nem hajlandók semmit megvitatni, hiába is mórikálják ezt rendszeresen. Az persze kérdés, hogy ezeknek a kompetens hivatalnokoknak van-e bármilyen valódi mozgásterük.