A rendezvény már komoly múlttal rendelkezik, és megérett néhány változásra is, ami üdítő színt adott az idén. A több helyszínen megvalósuló, szerteágazó programok okán lehetetlen mindenhol jelen lenni (és koherens napi összegzést írni): fejlett logisztikai készség szükséges ahhoz, hogy az ember a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen legyen. Az időben érkezés stressze (valamint a színházi „sorszámpara”) a kezdő katlanozók betegsége. Tapasztalatból mondom, hogy az évek során át lehet értékelni a helyzetet, és kellemes, improvizatív programlátogatással is el lehet tölteni az időt.

A megnyitón Bérczes László és Kiss Móni szokás szerint felidézték a fesztivál születésének pillanatát, köszöntötték a rendezvényeknek otthont adó falvak, községek polgármestereit, és idén először megemlékeztek a veszteségekről is; azokról a korábbi résztvevőkről, szervezőkről, önkéntesekről, akik az idén már nem tudtak jelen lenni. Színpadra lépett az egyik díszvendég, Udvaros Dorottya is, akit a születésnapján köszönthettek a katlanlakók. A programsűrűség miatt szokatlanul rövidre sikerült nyitány fontos epizódja volt idén is felhívni Törőcsik Marit, aki örömében elfelejtette ugyan hivatalosan is megnyitni a fesztivált („Milyen katlan is ez…?”), viszont többször is gratulált Udvaros Dorottyának a harmincadik (!) születésnapja alkalmából, és köszöntötte a résztvevőket. Cseh Tamást (a másik védnököt) ismét egy dallal idézték meg.

A megnyitó után Udvaros Dorottya Mégis szép című önálló estjét lehetett meghallgatni, hacsak az ember nem sietett az Örkény Színház Tóték című előadására. A teátrum az idei katlan másik fontos vendége, ezen az előadáson kívül az Örkény vurstlival, az Azt meséld el, Pista! című Mácsai-esttel, filmekkel, valamint az Anyám tyúkja című produkcióval vesz részt a fesztiválon. A Tóték egyébként – a színpadkép egyszerűségével, illetve a színészi játékra való szinte kizárólagos hagyatkozással – jó mezítlábas fesztiváldarab lehet, habár a százhetven perc a fülledt nagyharsányi tornateremben kissé emberpróbáló feladat (a színészeknek is). 

Az Ördögkatlan első napja afféle nulladik napként működik, a Nagyharsányon kívüli helyszínek (Kisharsány, Palkonya, a Vylyan terasz, Beremend) még készülődnek, csinosodnak, ám a központban már megnyílt az Árokpart Bár, ahol éjfélig lehet fiatal, feltörekvő zenekarokat hallgatni. A nyitó este, mint mindig, a Quimbyé, akik immár rutinszerűen pörgős, mintegy kétórás koncertet adtak a népes közönségnek. Kiss Tibiéken ugyanazt a (kissé öncélú, unalmas és megszokott) gyakorlottságot lehetett itt is érzékelni, amit már más fesztiválrészvételük alkalmával többen megjegyeztek. Átgondolásra érdemes, hogy a hagyományt megszakítva esetleg más, spontánabb módon lelkesedő és lelkesítő zenekar nyissa meg a fesztivált. Az előzenekar Manoya viszont – bár kétségtelenül nem bulimuzsikát játszik – kellemes meglepetést okozott azoknak, akik tényleg zenét hallgatni mentek a focipályára.

Szerdán aztán kinyitott a palkonyai Cifra Udvar gyerekeknek szóló bábelőadásokkal és házikoszttal, és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészudvara is berendezkedett a Faluház udvarában (róluk a későbbiekben még szó lesz). Nagyharsányban megismétlődött az Örkény Vurstli, és kinyitott Beck Zoliék pólógyára. A Narancsligetben megtekinthetőek az Örkény Színház plakátjai és Bagossy Levente díszletmakettjei, Szikszai Rémusz és Szarka Zoltán fotókiállítása, Révai Sári fotói és Szvetnyik Kata festményei. Új helyszínként a Petőfi utcában spanyol és portugál gasztronómiai és kulturális programok várták az érdeklődőket. 

A viszonylagos mozdulatlanságot látva második napi törzshelyünk Kisharsány lett, ahol több újdonságot észleltünk. A Mediawave műhelyeknek helyt adó Kovács Udvarház például jelentősen átalakult, és ezen a napon még csak a készülő dekorációt és installációkezdeményeket lehetett megnézni. A korábbi években ez a tér volt a rétegzenére és képzőművészetre érzékeny katlanozók kedvence, idén viszont egy új helyszín, a Szirényi-kert sokat alakított Kisharsány atmoszféráján. Mint kiderült, az új placc nem más, mint egy itt lakó önkéntesen felajánlott telke, amelynek egyik végébe koncertszínpadot, a másikba pedig cirkuszi teret alakítottak ki a szervezők. Utóbbiban a holland Cirque du Platzak Kermiz című, klezmer-punkkal kísért artistaprodukcióját lehet minden nap megnézni. Kisharsány egyik fontos szerdai vendége pedig Oláh Ibolya volt, aki Furák Péterrel való közös, zongorás estjét hozta el.

Aki ismeri és követi Oláh Ibolya pályafutását, régóta vár arra, hogy a Megasztár óta saját útját keresgélő énekesnőnek végre kitalálja valaki azt a színpadi és zenei formát, világot, amiben jól érzi magát. Ez most mintha sikerülni látszana: a zongorakíséretes verzióra átírt saját számok, sanzonok, kuplék, Szenes Iván-, Katona Klári- és Cserháti-dalok jól működnek a produkcióban. Ibolya – bár kissé nehezen sikerül feloldódnia – a gyerekkoráról, az életéről is mesél kicsit, és nehéz eldönteni, hogy a szöveges betétek improvizatív jellegűek vagy valamelyest dramatizáltak-e. Mindez az est egészére is igaz, végig a spontánnak ható rögtönzés és a tudatos koncentráció határán egyensúlyozunk, ettől az előadás könnyed és szórakoztató, és nem annyira professzionálisnak ható. Éjszaka a szintén örök vendég 30Y játszik a nagyharsányi focipályán, kémeink jelentése szerint sokkal színvonalasabban, mint a Quimby. Arról viszont még saját szemünkkel győződhettünk meg, hogy előzenekaruk, a Szabó Benedek és a Galaxisok megérdemli a figyelmet. Hazafelé a faluközpontban a fehér házfalak mentén még elkapjuk a Bandart Dancing Graffiti című performanszát, ami a digitális képzőművészetet és a kortárs táncot ötvözi.  

A harmadik napon a palkonyai faluházban a HOPPArt Társulat Ibusár című előadását lehetett megnézni a faluházi előadóteremben. Kiss Diána Magdolna és Friedenthal Zoltán feledtetni tudják a hőséget, a dalokból, áriákból, szerelmi kettősökből, rap-betétekből kibontakozik a habos-babos, átironizált operett-világ, a tér szűkössége miatt a nézők maximálisan bevonódnak Sárbogárdi Jolán lányregényébe. A Parti Nagy Lajos-féle sajátos nyelv énekelve is tökéletesen működik. 

Délután Kisharsányban lép fel a fesztivál immár szintén állandó vendége, a k2 Színház, akik a tavalyi Nagyharsányi menyasszony után most a Kisharsányi vőlegény című helyben készült előadást mutatták be egy helyi ház almalugasában. A nagytótfalusiak és a kisharsányiak helyi ellentétéből lassan kibontakozik az 1950-es évek világa, ahol komikus, harsány és iszákos József-napi köszöntésnél, a báty és a vőlegény kakasviadalánál sokkal komolyabb dolgok is történnek. A „mi Józsink” agyonüti a kisbírót egy fejszével, és ebből kibontakozik a magyar történelem sötét múltja, Recsk, Szibéria és az ávós fekete kocsik világa. A produkció ügyesen használja a kisharsányi nyelvi regisztert, amiben a szilvapálinkát fosónak, a névnapi köszöntést kvaterkának nevezik. A dramaturgia helyi történetekből áll össze, Fábián Péter és Benkó Bence rendezők jó érzékkel vegyítik a népi humort a tragédiával. A nézők jelentős része helybeli, ezért a közönség egészének külön performansz az, ahogy ők reagálnak a saját történeteikre és karaktereikre. 

Kilenc órakor Beremenden, a rendezvény legimpozánsabb komolyzenei helyszínén Ránki Dezső és a Hungarian Studio Orchestra játszott Beethoven és Csajkovszkij-estet Dinyés Dániel vezényletével. A klasszikus zene harmadik éve része a fesztiválnak, és egyre nagyobb népszerűségnek örvend, talán azért is, mert ez az egyetlen rendezvény, ahová külön is lehet jegyet váltani. (A Megbékélés Kápolna alá épített nagyszínpadot más napokon is kihasználják zenei rendezvényekre.) A helyszín sajátos hangulatot ad a klasszikus hangversenyeknek, és a szervezők szándéka, miszerint családi programként szeretnék népszerűsíteni a klasszikus zenét, tökéletesen megvalósul. A réten, ahol huszonévesek alszanak a szalmabálákon, gyerekek szundikálnak plédeken, kamaszok (a zenét csak fél füllel hallgatva) nyomogatják a mobiltelefonjukat, nyugdíjasok ülnek kempingszékekben, mozdulni sem lehet.

A napot a Budapest Bár (feat. Bangó Margit, Kossuth-díjas művész) zárja a nagyharsányi focipályán. A zenekar (ami ez alkalommal Németh Jucit, Rutkai Borit, Kollár-Klementz Lászlót, Mező Misit hozta magával) mindent bevet a közönség megmozgatására. Habár fesztiválokon éjfélkor már szinte minden mindegy, mégis egy-két pillanatra felvetődik a gondolat, hogy a minőség nem műfajfüggő. „Kapd elő az ördögöd” jeligére itt is elhangzik néhány ördögös dal, Kollár-Klementz közreműködésével még az Ezt is elviszem… című Erdős Virág slágert is meghallgathatjuk, mintegy pótolva az idén sokak által hiányolt Rájátszás koncertet. Mindegy, ami idén van, azt visszük el magunkkal.