 Tromba marina |
A lenyűgözően mániákus hangszerkutató, Mandel Róbert programjának nem az az Achilles-sarka, hogy az elfeledett zeneszerszámok múzeumából előhordott és bemutatott hangszerek többsége nem véletlenül jutott a dinoszauruszok sorsára, hanem az, hogy még a jobb, életképesebb instrumentumokra írt darabok száma is meglehetősen korlátozott. Tromba marinára nem a legjelesebbek írtak műveket. Nem véletlen, hogy sem J. S. Bach, sem Händel, de még Galuppi vagy Graun sem érzett késztetést, hogy az apácák által használt fura eszközre concertót írjon. A különleges hangszerekhez többnyire különleges szerzők is társulnak, olyanok, akiknek műveit ugyanúgy a zeneirodalom tárnamélyéről kell előbányászni, mint a hangszercsodákat. De ami látszólag hátrány, az az esetek többségében e barokk zenének szentelt estén inkább előnynek bizonyult. Olyan szerzők művei csendültek fel, akikről kevesen hallhattak harangozni, és olyan hangszerek is megszólaltak, melyeknek kihalását fájlalhatjuk.
Hogy ez a koncert miért volt érdekesebb a korábbi kettőnél, arra Mandel Róbert maga is válaszolt: a barokk zenéje sokszínűbb, szerzői jeleskedtek a különleges hangzásképek előállításában, a barokk kor kedvelte az extrémitásokat. Mandel a bevezetőben a barokk szó etimológiájára is kitért; úgy érzem, az általa elmondottakat pontosítani illik: a barocco nyakatekert okoskodást jelent, dagályos beszédet, a bíbor kagylócskákhoz van köze, de ez talán kevéssé lényeges. Mandel amúgy ez alkalommal kicsit nagyobb teret engedett saját magának, s tekintve, hogy nagyon sok mondanivalója van a hangszerekről, és témáját nem minden humor és önirónia nélkül adja elő, ez is segített a barokk estet a többi fölé emelni. Mintha a képillusztrációkat is gazdagabb kínálatból válogathatta volna: az első képen egy bőrből készült, fehér rozetta volt látható – egy gitárhoz túlontúl is káprázatos csipkézeténél ékesebb példát a dagályosságra aligha találhatni.
A gitár és hangszertestvérei mutatkoztak be az est első felében. Szabó István apró kis mandolinnal lépett elő. Sejteni lehetett, hogy az e hangszerre alkotó legjelesebbnek, Vivaldinak egyik (C-dúr) mandolinversenyével nyitnak a közreműködő, és főszerepet vállaló – Németh Pál vezette – Savaria Barokk Zenekar tagjai. A mandolinverseny legproblematikusabb szereplője a mandolin volt: kissé pontatlan és erőtlen megszólaltatásért Szabó István tehető felelőssé. Az első tételben a hegedűsök végig pizzicato kísértek, és a mandolinos mintha rendre lemaradt volna a hegedűt pengetőktől. Szabó István akkor bontakozott ki, mikor a bőgőssel kettesben maradva játszhatta Vivaldi olvadó dallamait. Játéka a második tételben egyenesen görcsösnek tűnt.
Az est társfőszereplője a Savaria koncertmestere, Vitárius Piroska volt: ő kísérte hegedűjével az archlute-on és gitáron játszó Győri Istvánt, s szinte minden mű megszólaltatásában részt vállalt. Neki köszönhetően vált az este legsikeresebb számává az enyhén ír népzenés beütésű, gitárra és hegedűre írt Ground, a morva Gottfried Finger műve. És miatta tűnhetett megszólaltatásra érdemesnek a különös tromba marinára írt mű is.
 Musette de cour |
A tromba marina keletkezésének története elég pikáns: egyházi tiltásba ütközött ugyanis, hogy apácák fúvós hangszert vegyenek a szájukba, a bibliai történetek illusztrálásához nélkülözhetetlen trombitát így e vonósinstrumentummal pótolták a zárdákban. A meglehetősen hosszú hangszer nagyjából hét hangot tud kiadni, azokat se túl tisztán. Thilo Hirsch mindent megtett azért, hogy ne legyen szembeszökő: a hangszer kihalása elkerülhetetlen volt. Mindazonáltal Jean-Baptiste Prin Concert de Trompette Marine című műve sem szolgálta túlságos meggyőző erővel a nagytestű, ámbár kisfejű hangszer-dinoszaurusz ügyét. Az utána következő hangszernek a léte is kétséges: a fournirt Clavecin fellelhető volt J. S. Bach hagyatékában is, két példányt hagyott a rejtélyes hangszerből özvegyére. Bach idejében a lant- és a csembalózene közti határ elmosódott, a BWV998 autográfján az olvasható: „pour La Luth ò Cembal”. Hogy ez az új csembaló – fournirt Clavecin – nem volt azonos a koncerten hallott kreációval, abban majdnem biztos vagyok, de ennek bővebb kifejtése szétfeszítené e cikk kereteit. Romanek Tihamér alkotása különös szörnyszülött: egy óriásivá növesztett lant, ami csembaló formáját öltötte. Tiszteletre méltó, hogy a hangszer alkotója mennyi energiát és időt ölt e monstrumba, de az – éppen rezonánstestének nagysága miatt – a hangokat elnyeli, és hangzásképe alig különbözik a csembaló lantregiszterétől.
A szünet után jött Elisabeth Seitz a barokk cimbalommal, és musette de cour-jével, vagyis dudájával a William Christie és Jordi Savall együttesében is játszó francia úr, Jean-Christophe Maillard. Ha volt olyan mű az estén, amit érdemes volt felfedezni a hangszerek ürügyén, akkor az az általuk elővezetett két darab. Paolo Salulini G-dúr cimbalomversenyét Elisabeth Seitz példás odaadással, dinamikai árnyaltokban gazdagon adta elő. A kísérő Savaria is e művel bizonyította kiváltképp, hogy érdekes előadásmóddal, pontos, élvezetes játékkal egy kevéssé jelentős mű is a jelentősek közé emelhető.
A dudára íródott apró darabok sem voltak különösképpen eredetiek. Filibert Delavigne Les Fleurs duói néhány akkordra, egy-egy kis ötletre épülnek. A szegfű, a nárcisz, a hajnalka, és a dühős színekben pompázó ibolya került elő a csokorból. Legfőképpen a kissé egyenesen, de átélten, nagy lendülettel játszó Vitárius Piroska miatt a nárcisz színei nyerték meg a közönség és a recenzens tetszését. Maillard Michel Corrette Concerto Les Amours de Thérèse et de Colin című kompozíciójával bizonyította, hogy az est házigazdája, Mandel Róbert teljes joggal nevezte őt e kissé bizarr, testre erősített fújtatóval működő hangszer legkiemelkedőbb játékosának.