Majoros Gyula

Ipari háttérre régebben a hazai nehézipar fellegváraiban, Győrben, Dunaújvárosban és Tatabányán leltek a kortárs „vaskori” képzőművészek, 2004-től azonban az építőipari acélszerkezeteket gyártó KÉSZ Kft. pártolásával Kecskemét lett a hazai acélszobrászat bázisa. Majoros Gyula képzőművész gondolta úgy, hogy a cég támogatásával művésztelepet lehetne működtetni a gyár területén, ami rögvest be is indult, s idén már hatodszor gyűltek itt össze szobrászok és festők (!) itthonról és külföldről.

A környék olyan messze van a művészromantikától, mint Makó Jeruzsálemtől: hatalmas kiterjedésű, csarnokokat, ipari parkot, irodaházakat egymástól jó nagy távolságra felsorakoztató, echte nehézipari telepet kell elképzelni, amelynek valamely, épp munka nélkül álló épületét foglalják el pár hétre a szimpóziumra érkezett művészek. De nem ám úgy, hogy elegánsan helyet foglalnak, „ihlenek” egy sort, majd belezuhannak az elmélyült alkotásba!

Először biciklivel körbekarikázzák a komplexumot, jó alaposan megszemlélik a lerakott nyersanyagokat meg a kész- és hulladéktermékeket. Mindenkinek felpiszkálja valami a fantáziáját, némelyek a szálanyagokba szeretnek bele, másokat a csövek és a kész idomok hoznak lázba, de van, akit a salakanyagok vagy épp a vulkáni kőzetre emlékeztető szétroncsolódott lamellák – vagyis a plazmavágó gépsor aljára hullott megolvadt lemezek csomói – ejtenek rabul. Mint valahány művészt, aki a vas közelébe megy. Mert az 1910-es évektől, de főleg az ötvenes-hatvanas évtized fordulóján, a vas- illetve acélszobrászat csúcspontján ezek az artisztikus hatású melléktermékek számtalan művészt ihlettek meg szerte a világon.       

Rabóczky Judit Rita

Jártam a gyárban, ahol mindent végignézhettem, s az acél pár óráig tartó (mert levegő hatására megváltozó) fémtiszta állapotát is megismerhettem. Az acélkék kifejezés csak erre a rövid stádiumra érvényes (nem is tudom, honnan tudhatjuk ilyen pontosan mi, civilek, hogy melyik árnyalat is ez, de mondhatom, tévedhetetlenül használjuk), azonban a szobrok egyike sem őrzi, mert a kialakuló rozsdafoltok ellen – lankadatlan kísérletező kedvvel – kályhalakkal, hangyasavval, olajokkal, színtelen lakkal, netán festékkel kezelik a fémet a művészek. Akik egyébként mesterien bánnak a forrasztópákával és egyéb szerszámokkal, s így a legkülönfélébb technikai eljárásokkal éltek.

Drabik István

Drabik István például pisztolyból eresztett folyékony huzallal „rajzolt” egy vaskeretre feszített hálóra, így születtek irka-firkásan könnyed hatású légies figurái. Megejtő az ambivalencia, s még csak az sem mondható, hogy megtörtént az anyag anyagtalanítása, hiszen az acélban éppen az az érdekes, hogy rengeteg féle lehet. A német Sibylle Burrer leszabott, edzett fémcsíkokból hajlítgatta hasonlóan kalligrafikus hatású műveit, Rabóczky Judit Rita, Pintér Balázs és Kopasz Tamás pedig „talált tárgyakból” alkotott.

Kopasz Tamás

Rabóczky óriási fűvé metamorfizálta a vasszálakat (Kertem), Pintér fogára való asszociációkat rakott össze lim-lomokból (Kifli reggelire és Reggeli maradék), Kopasz Tamás pedig levegőbe hasító idolokat látott bele a levágott fémszélekbe. Pintér az ötletelésen kívül valódi művet is alkotott: a rücskös-hólyagos hulladékdarabkákból két, furfangosan egymásba tekeredő hengert operált össze (Antoine Pevsner és Naum Gabo játszadozott ily módon a formákkal), amolyan pulzáló konstruktivista gondolattal és ízzel. Majoros Gyulának átjárása van a racionális világból a játékosba, egyszer gépészeti konstrukciót szerkeszt (Hőelosztó), máskor kalapot és aktatáskát magának vasból.

Alkotás közben (A képek forrása: Kecskeméti Acélszobrászati Szimpozion)

Csepregi Balázs nem aprózta el, épített egy „igazi” gémeskutat, ám a művésztelepi kollekció fénypontja mégsem ez, hanem piros csövekből komponált Hullám című munkája. Elmenne ugyan szobornak is, de valójában pad ez, mégpedig kényelmes és jól beülhető – máris tele lehetne szórni velük néhány közkedvelt parkot. Rajcsók Attila mintegy a vas ellen ment: keskeny csíkokra vágott acéllemezeket hajlított és illesztett össze óriáskanalakká precíz kiszámítottsággal. A félkádnyi eszközök olyan kecses finomságot nyertek, hogy paradox módon a keleti teaszertartások kellékei jutnak róluk az eszünkbe. Péter Ágnes fölpolírozott krómacél és natúrban hagyott lapok párosításával alkotott impozáns, szakrális teret idéző nagyméretű műegyüttest Az utolsó kapuk címmel. Péter Ágnes a súlyos anyagnak majd’ valamennyi arcát igénybe veszi (sima, amorf, matt és fényes felületeit), s ettől igen dinamikussá válnak a fél kapuíveket idéző formák, melyek gótikus ívben végződnek. A végeredmény impozáns hatású kompozíció, amelyben méltósággal egyesül az atavisztikus és a szellemi szféra.

Sem a vas, sem az acél nem arról híres, hogy finom matéria lenne. És mégis mennyire illenek korunkhoz: kellően súlyos és nehezen megmunkálható anyagok, amiktől piszkosak leszünk és könnyen megsérülhetünk a közelükben.

A szimpozion anyaga Kecskeméten a KÉSZ Ipari Parkban és Szegeden a Dóm téren tekinthető meg augusztus végéig.