John Cusack a 2012-ben

„A túl hatalmasra nőtt épületek lerombolásuk árnyékát vetik előre, és kezdettől fogva annak megfelelően tervezték őket, hogy milyen utóéletet élnek majd később, romként.” W. G. Sebald Austerlitz című (2001-ben született) regényének profetikus passzusa, mely távolról a katasztrófafilm műfajának alapvetését is visszhangozza,  Roland Emmerich szájából hangzana a legőszintébben. Hollywood egyik legkonokabb blockbuster-direktora pályája során egyre-másra dönti le az égbe szökő építményeket. Éppúgy elbánt a Los Angeles-i Library Towerrel, mint a Capitol Records hírneves toronyházával, lerombolta az Empire State Buildinget és kettétörte a Washington Emlékművet is – korántsem meglepő, hogy a rosszízű pletykák anno 9/11 ötletadójának is A függetlenség napja című moziját kiáltották ki. A méret mellett Emmerich – akárcsak a terroristák – kivált a szimbolikus értékre utazik: a Fehér Házat például szerény kiterjedése ellenére idei munkájában már másodjára pusztítja el roppant látványos körülmények között.

És a 2012 című moziban az amerikai elnök otthona nem is a legnagyobb veszteségek közül való. Elvész az Eiffel-torony, összedől a római Szent Péter Bazilika, valamint darabjaira omlik a Rio de Janeiro-i Megváltó Krisztus szobra is. A turisztikai látványosságok széleskörű pusztítása a tét nagyságára hívja föl figyelmünket – ezúttal nem holmi földönkívüli-invázióval, vagy az emberi felelőtlenség okozta öko-katasztrófával állunk szemben, hanem – a maga motiválatlan pőreségében – a világvégével. Ahogyan azt már a mayák is megjósolták, 2012. december 21-én egy különös csillagászati együttállás nyomán a fokozódó napkitörések jobbára felforralják a Föld belsejét, és a tektonikus lemezek korábban nem tapasztalt sebességű mozgásba kezdenek. Ami pedig ezután jön, ahhoz képest a bibliai özönvíz egy napfényes nyári tábor – a szűnni nem akaró földrengések, vulkánkitörések és pusztító szökőárak rövid idő alatt kiirtják az emberiség legjavát, és csupán a világot vezető elit képes helyet bérelni magának a Himalájában legyártott, fajmentő bárkákra.

Emmerich filmje a borzalmak ábrázolásában igazán kitesz magáért. A roppant büdzséből dolgozó produkció korábbi zsánertársait megszégyenítő mennyiségű és minőségű CGI-effektussal prezentálja a Föld pusztulásának ámulatba ejtő szekvenciáit: ahol szerényebb kivitelű elődei csupán néhány jelzésszerű képet mutatnak, ott a 2012 majd’ másodpercnyi totálban engedi, hogy a festményszerű borzalom-képekben gyönyörködjünk. További örömteli fejlemény, hogy a rövid expozíciót követő észvesztett menekülésben szerephez jut az irónia és a humor is, ami már csak azért is üdvözlendő, mert az azonosulási pontként kijelölt kaliforniai família – élén a Világok harcából közvetlenül átemelt, elvált és csóró apával (John Cusack), aki a túlélésén túl családja újraegyesítésén munkálkodik – alig-alig kap elégséges karaktert és színt, miként a többi szereplő is csupa sápadt klisét hivatott játszani. Egymás után vonul fel ugyanis az önfeláldozó amerikai elnök (Danny Glover), a hipszter-próféta (Woody Harrelson), illetve a kegyetlen és cinikus politikus (Oliver Pratt) közhely-figurája, a kisember-hőssel párhuzamosan pedig egy fiatal, fekete bőrű, és ízig-vérig humanista tudós (Chiwetel Ejiofor) története kapja a legnagyobb súlyt.

Humanista gondolatokban és nagy érzelmekben tehát ezúttal sincs hiány: a 2012, lévén régivágású és nagy költségvetésű stúdiómozi, nem elégszik meg a robosztus attrakciókkal és a pörgős cselekménnyel, de némi vulgárfilozófiát és szekérderéknyi pátoszt is terít. Nem ússzuk meg a szintetikus szereplők szerelmi vallomásai és a emberiesség nagy gesztusai nélkül (bátortalanul bár, de néhány társadalmi problémát is megpendítenek), amelyek – szokás szerint – a játékidő második felét már túlságosan is eluralják. Oda a kezdeti lendület, ritkábbak és szerényebbek a látványosságok, kínos komolyság terjed, és a végén az emberiség lehetőséget kap az újjászületésre. „A kritikusaim naivnak mondanak, pedig csak optimista vagyok” – válaszol a főszereplő apa (aki civilben sikertelen sci-fi író) a film elején arra a kérdésre, hogy szerinte vész esetén tényleg olyan önzetlenek lennének-e egymással az emberek, miként könyvében leírta. A hangsúlyos kiszólás hitelesíteni igyekszik az avítt üzenetet – ám a 2012-t leginkább akkor öröm nézni, amikor rendezője látványosan nem gondol semmit. Például amikor a vicces orosz akcentussal beszélő pilóta füttyögve húzza fel a repülőgépet két összeomló irodaház és egy égben repülő metró-kocsi között.

Vö. Lavicska Zsuzsanna: Apokalipszis, most már tényleg 
Ritter György: Commedia de’ll apocalisse