És így is lett. Az első kiszemelt, a Play – mely egyébként a versenyprogramba is bekerült – valóban olyan mozi, amely miatt érdemes Titanic Filmfesztivált rendezni, simán feledteti például egyik „versenytársa”, a Hol volt, hol nem volt kínosan röhejes, amatőr perceit.
Ruben Östlund filmje valós, Göteborgban lejátszódott faji indíttatású incidenseken alapul, pontosabban azokon a pszichológiai játszmákon, melyek sok esetben ártalmatlan játékként kezdődnek (hogy a címre is utaljunk). Igazán az teszi izgalmassá az alkotást, hogy a játszmáknak gyerekek a főszereplői: ők azok, akik a zaklató és az áldozat szerepét is eljátsszák.
A Play egy plázában kezdődik, öt fekete kisrác itt dobja be jól bevált trükkjét, hogy mobilt szerezzen – kinéznek egy korukbeli csoportot, beszédbe elegyednek velük, majd egy ponton, „felismerik” saját mobiljukat a megszólított srácok telefonjában, akik félelmükben vissza is szolgáltatják azt. Új nap, új préda – a fekete kisfiúk most egy „tradicionális” svéd baráti társaságot zaklatnak, két fehér és egy ázsiai származású srácot. A játszma folytatódik a villamoson, az utcán, sőt eljut egészen a város szélig, egy erdős területre.
Östlund jellemzően hosszú snittekben és kistotálokban gondolkodik, ami voyeur-jelleget ad a filmnek, és erre külön ráerősít a képek zömének statikussága. A rendezőnek van még egy formai megoldása, ami nagyon jól passzol a mondanivalóhoz: a vásznon sokszor nem a jelenet lényegét látjuk, az csak belóg a képbe, vagy egészen a szélén helyezkedik el. A struktúra értelmezése, hogy kívülállóként/voyeurként nem tudjuk mindig helyesen megítélni, hogy mit látunk éppen, illetve hogy az, amit látunk, a valódi tartalma-e egy adott jelenetnek. Az egyik szcénában például, amikor újabb megszégyenített fehér kisfiúk papái kérik számon a kis fekete gengsztereken a lopást, a járókelők az inzultust rasszista támadásnak vélik, és az emigráns gyerekek pártjára állnak.
A felnőttek szinte mindig hasznavehetetlen módon jelennek meg a történetben – ha az inzultált fiúk segítséget kérnek, aggályoskodnak, sokszor tudomást sem vesznek arról, hogy mi folyik egy tömegközlekedési eszközön. Östlund ennek alátámasztására végigvonultat a filmen egy tökéletes metaforát: a helyi járaton, két vagon között a vonaton, ott egy bölcső, amellyel senki nem tud mit kezdeni. Leteszik egy állomáson, majd visszaveszik, bemondják hangosbemondóba különböző nyelveken, hátha valaki elviszi végre az útból. A lényeg: a „felnőtteknek” nincs megoldási stratégiájuk arra nézve, hogy mit kellene kezdeni a gyerekekkel.
A Michael Haneke filmjeire emlékeztető Play legalább olyan provokatívan kérdez rá a rasszizmusra is, mint az osztrák rendező a Rejtély című filmjében. A zárókép is ennek bizonyítéka – az iskolában a fehér kislány afrikai táncot ad elő, míg a már megismert ázsiai kisfiú klasszikus zenét játszik. Egy multikulturális világban az az igazán rasszista, aki kijátssza a „kisebbségi kártyát”, például azok a zenélő „perui indiánok” (hogy egy korábbi jelenetre utaljunk), akikről senki meg nem mondja, hogy svédek-e vagy tényleg peruiak.
Szintén provokatív és izgalmas vállalás a másik versenyfilm, az osztrák-német koprodukcióban született A fal (l. kritikánkat itt – a szerk). A Martina Gedeck főszereplésével forgatott mozi egy hatvanas években megjelent regény alapján készült, melyet Marlen Haushofer jegyez, és amely sajnálatos módon magyarul nem hozzáférhető. Pedig a filmbeli narráció alapjául szolgáló idézetek fajsúlyos regényt sejtetnek – A fal nem egykönnyen emészthető darab, magára a létre, az emberi élet értelmére kérdez rá.
Teszi mindezt egy alpesi erdészlakba látogató nő (Martina Gedeck) történetén keresztül. A név nélküli Asszony a barátaival indul üdülni, akik első nap magára hagyják a kutyájukkal, Hiúzzal, és lemennek a faluba, a kocsmába. Másnap hősnőnk döbbenten tapasztalja, hogy vendéglátói még mindig nem érkeztek meg, keresésükre indul hát a kutyával, ám egy bizonyos távolság megtétele után láthatatlan falba ütközik.
Magyarázatot ne keressünk a szürreális fordulatra, mert nincs is rá, és nem is ez a film lényege. A fal az izoláció metaforája, mely szinte minden külső civilizációs hatástól elzárja a természetbe vetett embert, aki épp ezáltal gondolkodhat el azon, hogy mi teszi őt emberré, mi dolga a világban, milyen szerep jut neki a nagy földi körforgásban. A ház körüli feladatok, az állatokhoz való kötődés ad valami ritmust az Asszony életének, mely azonban egyre sötétebb gondolatokkal lesz teli, és egyre inkább a környezet által határozható meg. A fal nem egy habkönnyű darab, jó kedvünk egészen biztosan nem lesz tőle.
Lesz viszont a Hol volt, hol nem volt című újabb versenyfilmtől, mely nevetségesen rossz. Története csak azért érdemel pár szót, mert érdekes párhuzamot mutat az Északi fények szekció Tiszta című filmjével. A két mozi középpontjában egy családi dráma áll, mely amolyan balzac-i fordulatokban „gazdag” – a Tisztában a húszéves, melós környezetből származó Katrina (Alicia Vikander) annyira beindul Mozart zenéjétől, hogy állást szerez magának a helyi zeneakadémián, ahol rögtön összejön a házas karmesterrel, Addamel. A Hol volt, hol nem voltban a pasin keresztüli társadalmi felemelkedés motívuma szintén ott munkál: a bugyuta, mondhatni izomagyú főhősünk, Cole Killian (Jason Carrougher) huszadrangú fotós, aki váratlanul azzal szembesül, hogy van egy örökbe adott fia. Hogy a sráchoz közelebb kerüljön, mentornak jelentkezik mellé, eközben azonban megismeri fia barátnőjét, aki legalább annyira elalél attól, hogy egy bikinis naptárba sorozatot készítsen róla a Nagy Ember, mint Katrina attól, hogy a világban olyanok is akadnak, akik képesek Mozartot dirigálni. A két film közötti különbség a társadalmi osztályokon és kultúrkörön túl abban is megmutatkozik, hogy míg az amerikai Hol volt, hol nem volt megmarad a kínos, kiszámítható melodrámai fordulatoknál, a Tiszta az utolsó tíz percben átvált valamiféle feminista röpiratba (bár ettől még nem lesz sokkal jobb).
Egy nő okoz galibát az izlandi Hullámverés című filmben is. Pontosabban filmbeli tengerészeinknek az élete már az ő megjelenése előtt sem egyszerű – rákokra és halakra „vadászni” az Északi-tengeren nem éppen könnyű feladat, van, hogy nincs kapás, a legénység hónapokig össze van zárva egy hajón, messze az otthontól és a szárazföldtől, a fizetés pedig viszonylag kevés. Az izlandi mozi kicsit A bombák földjén „mondanivalójára” hajaz: ezeknek a matrózoknak az élete kinn zajlik a tengeren, de ugyanolyan esetlenül mozognak a parton, mint amerikai otthonukban a közel-keleti sivatagban szolgálatot teljesítő katonák.
Ha a néző kedveli a Discovery-n immár nyolc évad óta futó Halálos fogás című dokusorozatot, melynek a Bering-tenger rákászai a főszereplői, a Hullámverést egészen biztosan élvezni fogja: az izlandi alkotás ugyancsak ennek a kegyetlen, embert próbáló világnak és a tenger hívó szavától szabadulni nem tudó megszállottaknak a filmje.