A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál idei tematikája a „te” szó köré szerveződik: a te országod, harcod, titkod, hited és vágyad képezik a válogatott filmek tárgyát, melyek mellett a versenyen kívüli programban az előző évek kiemelkedő magyar dokumentumfilmjei, illetve izraeli-palesztin alkotások is helyet kaptak. 2022-ben a „bátor”, 2023-ban a „légy” előtagok határozták meg a fesztivál arculatát, ezekhez képest a „te” sokkal inkább leíró, mintsem felhívó: a 2024-es program valóságra reflektál, rögzíti a fontos történéseket, míg az értelmezés ránk, azaz a nézőkre marad.
A tizedik dokumentumfilmes seregszemle egyszerre leplezi le a múlt méltatlanul feledésbe merülő titkait, rögzíti a jelent és fürkészi a jövőt: a mind fókuszában, mind formájában sokszínű paletta a 20. századi örmény népirtástól az indiai plurális média felbomlásán át egészen a holnap társadalmát felmutató kínai big data diktatúráig terjed. Ugyan a narratív idő különbözik, makroszinten a három, alább bemutatott filmet összeköti az elnyomó hatalom természetrajza, legyen az a világháborút etnikai alapú népirtásra használó Oszmán Birodalom, a megélhetési gondokat nacionalizmussal elfedő Indiai Köztársaság vagy a totális kontrollt gyakorló Kínai Kommunista Párt.
Kollektív emlékezetünk egyik legfontosabb sarokpontja a holokauszt. Sok hasonló esetről készültek kisebb-nagyobb figyelmet kapó fikciós és dokumentumfilmek – ott az ukrán holodomorról szóló Mr. Jones, vagy a ruandai mészárlást feldolgozó Hotel Ruanda -, ám arról nem, hogy az 1910-es években mind mértékében, mind kegyetlenségében hasonló népirtást vezényeltek le, különösebb következmények nélkül. Az örmény népirtásról 1919-ben nagy sikerű némafilm készült, mely bejárta Amerikát, hatalmas profitot termelt, majd a kópiák eltűntek, az ügy pedig annak ellenére merült a feledés homályába, hogy egy évszázadok óta a térségben élő, keresztény nép teljes eltörlésére tett kísérletről volt szó, amit források szerint később Hitler hivatkozási alapként használt.
Az Auróra tündöklése így nem csak abban az értelemben csepp a tengerben, hogy napirendre helyezi az 1915-ös örmény genocídiumot (melyet Magyarország a mai napig nem fogad el népirtásként), de víziójában, struktúrájában és motívumrendszerében is unikális dokumentumfilmbe oltja Arshaluys Mardiganian (nevét azért változtatták meg Aurórára, mert úgy a tengerentúlon könnyebb kimondani) elképesztő történetét. Inna Sahakyan rendezése három idősíkot mozgat egyszerre: egyrészt szemet gyönyörködtető animációs köntösben meséli el a „nagy sorscsapást” és az abból készülő film útját, melyet az elveszettnek vélt Lelkek árverésének eredeti felvételeivel (kb. 14-15 perc maradt fenn) és az Aurórával készült korábbi interjú részleteivel ötvözi. Az animáció az esztétikai élmény mellett – akárcsak a Menekülés, Libanoni keringő vagy a Persepolis – szimbolikus jelentésrétegekkel ruházza fel a valós cselekményt. A film elején egy családi előadást láthatunk, mely az emlékek vetítővásznán mindig visszatér egy-egy szülő vagy testvér halálánál, akiknek helyét vörösre festett selyemgubók veszik át.
Auróra nagyon hamar magára marad, erőszakos katonák fogságából tör ki, később eladják, majd a szerencsének és kitartásának köszönhetően végül Amerikában köt ki, ahol az aktuális politikai érdekhez kiválóan passzol az örmény túlélő sztorija, így az először az újságokban, majd filmen (melyben Auróra magát játssza) is megjelenik. Az eufórikus állapot azonban nem tart sokáig: Auróra „tündöklése” pontosan addig tart, amíg Hollywood teljesen ki nem facsarja, és amikor már több terhet lát benne, mint hasznot, egyszerűen eldobja. Sahakyan megragadja és felidézi a 20. századi történelem egyik méltatlanul alulreprezentált eseményét, rávilágít az álomgyár (és ezzel a politikai lobbi) kétszínűségére és nem utolsó sorban lehengerlő vizuális keretbe rendezi egy átlagos örmény nő nem mindennapi történetét.
Szintén egy személy köré szerveződik az indiai médiaviszonyokat taglaló Amíg még nézhetjük, melynek főszereplője Aurórához hasonló eltökéltséggel és küldetéstudattal száll szembe a nacionalizmus álarca mögé bújó propagandával. Ravish Kumar az azóta megszűnt NDTV-nél dolgozik, kezdetben vitaműsorokat vezet, majd ahogy radikalizálódik a közéleti diskurzus, inkább monológok, „igazságbeszédek” formájában próbál alternatívát biztosítani ott, ahol elérésben és forrásokban is a kormányközeli mainstream média felé lejt a pálya. A mára világtendenciává váló szélsőjobboldali térnyerés Indiában gyakorlatilag ellehetetleníti az érvekre épülő közbeszédet, helyette minden a kétpólusú nacionalista-antinacionalista tengelyen értelmeződik: ha a kormány bizonyos intézkedései nem tetszenek, hazaáruló vagy.
Ravish körül elfogy a levegő, munkatársai félelemből elhagyják a csatornát, állandósulnak a telefonos fenyegetések, sőt az adásokat is a legkülönbözőbb eszközökkel szabotálják. Vinay Shukla filmje hátborzongató betekintést nyújt abba a polgárháborús állapotba, ami mára a világ sok táján megvetette lábát: nincs lehetőség érdemi vitára, a centrum megszűnik, ezáltal mindenki – akarata ellenére – a bináris oppozíció egyik vagy másik oldalára sodródik. A marginális kérdésekben sincs konszenzus, a szembenállás elkerülhetetlenül erőszakba torkollik, a párbeszéd pedig pont olyan egymás mellett létező, párhuzamos monológokból áll, mint György és Jakab „vitája” a Magyarázat mindenre című filmben. Ravish azóta YouTube-on folytatja műsorát és továbbra sem hajlandó lemondani a többnézőpontú tájékoztatás ideájáról – a kérdés csak az, hogy meddig lehet ellenszélben dolgozni, és később lesz-e, aki magára vállalja az élet minden területét jelentősen megnehezítő szerepet.
Ha még inkább kelet felé vesszük az irányt, a központosított hatalmi működés legfejlettebb laboratóriumi kísérletéhez érünk el: a jövőt technicizált megfigyelésre építő Kínába, ahol a digitális diktatúra szintet lépett. A Tökéletes bizalom három története testközelből mutatja be a kreditrendszer működését és azt a társadalmat, ahol a jó állampolgár éjszaka pontokért cserébe szemetet szed, tilosban álló autókat fotóz és „problémás” személyeket figyel meg. A Kommunista Párt az utóbbi években többszáz millió kamerát telepített, a tömeget retina- és ujjlenyomat szkenneléssel ellenőrzi és ha valaki nemkívánatos személlyé válik, akkor először ellehetetleníti, ha tovább küzd, börtönbe zárja.
A rendszer működésében talán az a legijesztőbb, hogy elsősorban nem erőszakban utazik (bár azt sem veti el), hanem megfoszt az alapvető emberi jogoktól. A fiával magára maradt anyuka (mivel ügyvéd férjét börtönbe zárták) egy ponton túl nem tud virágot vásárolni, mivel a szolgáltatáshoz való hozzáférést megtagadják az azonosítás során, melynek alapvető funkciója a betegség, leginkább a covid kiszűrése lenne. Egy másik családnál, ahol az emberi jogvédő férj szeretné iskolába vinni gyerekét, a megbízottak elállják a lakásból kivezető utat, mivel az adott nap politikailag fontos. Hasonló eszközökhöz folyamodnak egy tényfeltáró újságírónő esetében: a háza elé kamerát tesznek, ám amikor a megfigyelt naponta olvas fel az 1984-ből, leszerelik azt.
Persze az eljárásmód még nem terjedt ki minden városra és a Jialing Zhang filmjében bemutatott esetek sem váltak abszolút normává, ám a szándék egyértelmű: egy ekkora társadalmat csak a teljes körű megfigyeléssel lehet tartósan irányítani. Ha az állampolgár partner, akkor járhat jobb iskolákba, hozzáférhet prémium szolgáltatásokhoz, ellenkező esetben perifériára szorul és adott esetben az országot sem hagyhatja el. Ugyan ezek a referenciák Európában még nem jelentkeznek, erre vonatkozó jelek már vannak: az már rajtunk múlik, hogy mit és mennyit teszünk azért, hogy mindez velünk ne történjen meg.
A BIDF NET archívumában kölcsönözhetőek a korábbi fesztiválok filmjei.