Ménes Attila: Bihari / Katona József Színház
2016.04.04.

Az érzékeny-aktuális téma és a jeles rendű színészi csapatjáték még együtt se garantál fontos vagy érvényes előadást. Leginkább ezt a rég ismeretes színházi igazságot mutatta fel a Katona legkisebb játszóhelyének februárvégi bemutatója. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

A közelmúlt oly kevés eredeti prózaíróinak egyike – és mindmáig az egyetlenegy ismert magyar közéleti személyiség, aki tettleg belepusztult saját ügynökvoltába és ügynökmúltjának nyilvánossá válásába. Tar Sándor (1941-2005) nem csupán legjobban sikerült elbeszéléseivel hozott tehát valami egészen újszerűt a hazai irodalmi és közéletbe, de még a halálával is. A magát örökös outsidernek érző Tar legékesebben éppen az 1999-es lelepleződését követő utolsó éveivel bizonyította be, hogy megátalkodott kívülálló: hiszen ilyesmibe nálunk igazán nem szokás belehalni. Őt nem ünnepelték filmszemlén, nem lett miniszterelnöki tanácsadó és nem maradt polgármester sem. Mindezek helyett Tar bevackolta magát a pszichiátriára meg a kocsmába, sértetten és másokat sértően, majd kevéssel később meghalt. S az országban, ahol megannyi alak még holtában is megőrizheti vándormesékből összehazudott múltját, neki értelemszerűen az se adatott meg, hogy a saját számadásával és a saját szája íze szerint döntsön síron túli közképéről.

Kovács Lehel
Kovács Lehel

Bán Zoltán András nagyigényű és félsikerű Keserűje után most a Tarhoz hasonlóan debreceni kötődésű Ménes Attila színműve mutatja fel az író-és-ügynök jól felismerhető (pontosabban a jól felismerhetőségig elrajzolt-leegyszerűsített) figuráját, s Ménes darabja számára a Katona társulata és igazgató-rendezője, Máté Gábor kínált bemutatkozási lehetőséget a színház legkisebb játszóhelyén, a Sufniban.

A rendszerváltás óta eltelt negyedszázad egyik legnagyobb gyalázata az ügynökakták feltáratlansága, s ez a politikai elitek szégyene, botránya. Lehetséges-e életben maradni ekkora dózisú méreggel a szervezetben? Olyan betegsége ez a társadalomnak, amibe sok érintett belehalt már, mások viszont köszönik, jól vannak, pompásan érzik magukat... Ahol a regnáló hatalom el tudja hitetni magáról, hogy örök és mindenható, ott az állam, mint gátlástalan ragadozó, zsákmányként, tehetetlen prédaként tekint az egyénre, akivel bármit megtehet. És nincs kibúvó, nincs pardon, nincs hely, ahova elbújhatnánk a karmai elől.” A Katona oldalán olvasható rövid szerzői nyilatkozat fontos és józan ítéletű megállapításokat tartalmaz, s praktikusan azt jelzi, hogy Ménes az általános érvényesség, a példázatosság felé kívánta kinyitni Tar, illetve [Tar] történetét. Hogy az ő élete és ügynöki-lebukotti pályafutása alkalmas-e ennek a példázatosságnak a fölmutatására, az legalábbis helyből kétesélyes, de ennek steril latolgatása helyett nézzük, mit hoz ki Ménes drámája, a Bihari a maga választotta történetből.

Mészáros Béla
Mészáros Béla

A végső morális, mentális és fizikális lepusztultság, a haldoklás állapotából a múltba visszaugró dráma középponti elemnek mutatja a főalak, Sándor, a majdani Bihari ügynök nyüszítő félelmét, s ez a motívum érzékletesen végigvonul az előadáson, akárcsak az ezzel párhuzamosan felmutatott állandó megfelelésvágy. Hogy ez a félelem és a szüntelen önkontroll a takargatott melegség leplezésére szolgál, az egyediségében sem mond ellent a fentebb idézett szerzői szándéknak. A darab és az előadás talán legszebb és legigazabb jelenete éppen az, ahogy az NDK-ban vendégmunkásként dolgozó főszereplő és merészebb-animálisabb partnere felmutatják eredendő alkati különbözőségüket és mély egymásrautaltságukat. De aztán belépnek a jelenetbe a kollégák, s általában a külvilág, s innentől Ménes drámája menthetetlenül átcsúszik a leegyszerűsítő-karikaturisztikus ábrázolás és a kihagyásos jelenetezés technikai értelemben működőképes, de a megfogalmazott szerzői szándéktól jócskán távol eső regiszterébe. Ami és aki csak a címszereplő antihős körül megjelenik, mind csupa ismerős patent: kabarékból, sőt bohózatokból, s természetesen a Kádár-korra meg a vidék Magyarországára visszagrimaszoló kortárs drámák sorából. (A minden egyes alaknak a maga kis igazságát meghagyó írói – és rendezői – nagyvonalúság gyakorlata mélyen idegen ettől az előadástól.)

A gúnyból és a bevett groteszk ábrázolásból mindössze egyetlenegy mellékalaknak nem mér ki jókora adagot Ménes: a fővárosból a vidéki íróhoz ellátogató és neki szamizdatot csempésző demokratikus ellenzéki barátnak [=Kenedi János], akiről Sándor áruló ügynöki jelentéseket ad le. Az itt megjelenő nyílt iróniadeficit több szempontból is korlátot jelez: megmutatja a szerző és a darabját játszó színház (ön)reflexivitásának érzékeny határvonalát, amely mindemellett a pesti liberális értelmiségi közösség és közönség egésze számára is sokszor áthághatatlannak szokott bizonyulni. Mert még a Biharihoz/Tarhoz deklarált empátiával közelítő tárgyalás is, lám, egyértelműnek tekinti, hogy az író vélelmezett outsidersége nem volt más, mint kizárólag idült belső defektus. A nyílt tekintetű pesti ellenzéki aktivista (és társai), akik felfedezik, és maguk mellé emelik az őket mindeközben gyáván eláruló vidéki tehetséget: ez a képlet bizony akkor is problematikusnak hatna egy színpadi műben, ha éppenséggel esetileg teljesen meg is felelne a történeti hűségnek.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Máté Gábor rendezése profi módon mutatja fel a Katona társulatának ismerősen magasrendű csapatjátékát. Csakhogy a Kálmán Eszter érzékletes-fojtóvá szűkített díszletei közt lezajló csapatjáték többnyire a síkábrázolás és a részvétlen külsődlegesség jegyében mutatja fel szokott erényeit, s ebben van valami mélyen elkedvetlenítő. Kovács Lehel például nagyszerűen hozza a tahót, legyen az munkásszállói recskamatyi vagy ravaszkás rendőrbumburnyák, ám testmeleg vajmi kevés jut ebbe a technikai remeklésbe. Hasonló mondható el Pelsőczy Réka ilyen-olyan apparátusi tramplijairól és fapináiról, s persze Takátsy Péter figuráiról is. Takátsy játéka egyebekben két ponton is jól jelzi az előadás (és a dráma) gyengéit: egyrészt neki kell szürkévé aszalódnia a szovjet partizánfilmek hőseit idézően jellegtelen fővárosi ellenzéki szerepkéjében, másrészt mint rendőrtisztviselő olykor határozottan Galla Miklós-i modorban gesztikulál, ami az ábrázolás szándékoltan sekély merülését jelzi. Dér Zsolt egyetemi hallgató is már zavarba ejtő készségszinten hozza a makogó-vakkantgató vidéki zsáneralakot, de neki legalább lehetősége nyílik arra, hogy többet is megmutasson önmagából és tehetségéből: meztelen teste és kapcsolatkereső gesztusai a fiúbarát szerepében egy másfajta, egy őszintébb előadás esélyét körvonalazzák.

Az egyetlen, s ráadásul kétszeresen nevesített szerepben Mészáros Béla nagy erővel képes félni és szenvedni a színpadon: vergődése olykor valóban a példázatosság szintjét közelíti. Az életét összefélő Sándor erős, kitárulkozó hajlamú, de ugyancsak némiképp egysíkú alakítás, hiszen további muníció (és az ügynöki hiperkészségesség megokolása) híján ez a színészileg szépen hitelesített figura is mechanikussá, s kicsit bizony érdektelenné is válik. Oké, ezt már láttuk, lépjünk – profán módon ez az érzés fogalmazódhat meg a nézőben valahol az amúgy kurta játékidejű előadás rendőrségi középrészében. Minden ismerős, minden ügyes, minden szimpla: hát ebből ma már nem lesz érdemi múltfeldolgozás.