Az olvasásra szánt művek háttérbe szorulásában a drámairodalom és a színházművészet eredendően skizofrén viszonya is közrejátszik. A tyúk vagy a tojás elsőbbségének dilemmájára emlékeztető probléma valójában kétféleképpen tetten érhető, öngerjesztő folyamat: vagy a frissen megjelenő, netalán újból felfedezett dráma színpadra állítása garantálja a szövegkiadás folytonosságát, vagy az előadás sikerének köszönhetően megjelenő drámakötet teszi lehetővé a további rendezéseket – a Rivalda ez utóbbi mellett teszi le a voksát. Csakhogy egy gyűjteményes kötet szükségszerűen ellentmondásos, ez pedig a Rivaldára különösen igaz lehet, hiszen az antológiában a drámáké a főszerep, de a szövegek megjelenését voltaképp a színpadi bemutatók teszik lehetővé. A sajátos koncepció tehát – azzal, hogy az előadásokat adaptációnak, a szövegeket pedig reprodukciónak tekinti – részint a dráma, részint az előadás eredetiségét legitimálja.
A döntésképtelenség, a teljességre törekvés persze paradox megközelítést, szemléletet eredményez. A szövegeket a bemutató helyszíne, időpontja, valamint néhány jelenet illusztrációja mellett a szerző és a rendező egymás mellé helyezett fotója, illetve a színlapnak köszönhetően a szereplők kettőződése vezeti fel: mintha a kötet éppúgy közölhetné a darabok szövegét, mint ahogyan végül azt a drámákéval teszi. Úgy tűnik, a Rivalda válaszút előtt áll: vagy a kevesebb néha több elvét követve lemond az előadások felvillantásáról, vagy tényleg többet ad, és az antológia előszóval, a drámákhoz tartozó kísérőszövegekkel jelenik meg a jövőben.
Persze az átmeneti forma nem véletlen, hiszen az irodalmi mű és a színházi produkció – főként mediális sajátságai révén – olykor egészen eltérő regiszterekben képes megszólalni, ezzel azonban, hiába az előadásokra utaló meddő törekvés, a Rivalda nem tud mit kezdeni. Jó példa erre Závada Pál Magyar ünnepének bemutatója is, melyről leválaszthatatlannak tűntek létrejöttének körülményei, miközben az antológiában semmi sem utal a premier helyszíne körüli hercehurcára vagy az elhamarkodott ítéletekre; de még beszédesebb Térey János Jeremiás avagy az Isten hidege című misztériumának egy-egy részlete.
A drámát olvasva e két szakasz ártatlannak tűnik. Cucor először a református lekészt menti fel kábítószerrel való visszaélés vádja alól, már-már szakértőként járva el: „Beleszagoltam. Ez tényleg virágmag. / Ez tényleg mályva és georgina.” [268.o.]; majd alkoholos befolyásoltság alatt álló nyugalmazott tornatanára felett hoz ítéletet: „Tudom, ő volt, aki akkoriban / Elgázolt a határban egy ifjú és csinos őzet. / Nem, nem is elgázolta: agyonverte. Tudom, / Nem volt ittas, nem volt betépve, de annál szörnyűbb…” [291.o.] Az előadáson is ugyanígy hangoznak el az idézett passzusok, csakhogy a Cucort alakító Stohl András személye referenciális kapcsolatot teremt a két momentum, de még inkább a jelenetek és saját élete között. Hiába Stohl lendületes játéka, ha hirtelenjében nem a színész, hanem a közszereplő szólal meg, ami egyfelől Stohl rehabilitációjaként visszásnak tetszhet, másfelől éppen Térey szövegvilágát igazolhatja, ahogyan a beszüremkedő valóság párhuzama megkettőzi a darab társadalomkritikájának erejét. Az antológiában közölt színlap ehhez képest, ha nem is diszfunkcionális, de legfeljebb a dísz funkcióját tölti be.
A Jeremiás tehát csupán a botrány jótékony hatásaiból részesült, ez azonban Závada darabjára már nem teljesen igaz. 2010 végén ugyanis a Magyar ünnep és a Cigányok debreceni szereplése kapcsán Fábri Péter, a Deszka Fesztivál válogatója és Vidnyánszky Attila, a rendezvénynek otthont adó Csokonai Színház igazgatója közti nézeteltérés miatt volt hangos a sajtó, ami a Rivalda kapcsán két szempontból is érdekes. Az egyik, hogy Fábri Péter (mint ahogyan az cikkünkben itt olvasható – a szerk.) akkor egyértelműen kijelentette, hogy a Magyar ünnepet nem tartja jó drámának, a másik, hogy ennek ellenére – mintha csak a tudathasadás jelei mutatkoznának – Fábri Péter, Hegedűs D. Géza és Radnai Annamária döntése alapján mégiscsak helyet kapott a 2010-es év legjobb magyar drámái közül szemezgető Rivaldában.
A megjelenés után persze parttalan volna az antológia összetételét, a válogatás metódusát kifogásolni, nemcsak azért, mert a kérdés aktualitását vesztette, hanem azért is, mert történetesen a Magyar ünnep színvonalas, méltó zárása a kötetnek. Jóllehet a Rivalda nem képes pontos lenyomatot készíteni az előadásokról, ennél fogva a magyar színház érintett korszakának sem válhat hiteles dokumentumává, de a kötet nem pusztán drámai archívum, hiszen kiállja a szépirodalmi olvasásmód próbáját. Az öt mai magyar dráma – sorrendben Háy János: Völgyhíd; Németh Ákos: Deviancia; Térey János: Jeremiás avagy az Isten hidege; Vörös István: Ördögszáj; Závada Pál: Magyar ünnep – ugyanis a szerkesztés eredményeképp egyediségét megőrizve, új vonásokkal gazdagodik.
Az antológiának még akkor is az egyensúly az egyik irányadó szerkesztési elve, ha a téli, tavaszi és nyári bemutatókat egyazon színház két premierje követi, a Nemzeti ugyanis – nemcsak a Jeremiásnak és a Magyar ünnepnek köszönhetően – valóban erős őszt tudhat maga mögött. A drámák azonban nem kronologikus rendben szerepelnek a kötetben, ami lehetővé teszi, hogy az (el)ismert szerzők három tartóoszlopára támaszkodva Németh Ákos és Vörös István kísérletezőbb, lazább kompozíciójú szövegei is kiemelt figyelmet kaphassanak. Ugyanakkor a Rivalda arculatát Háy János és Závada Pál drámái teszik igazán karakteressé, mintegy abszurd keretbe zárva az utóbbi száz év ellentmondását: a rohamléptékű fejlődés közepette tétován ácsorgó ember változatlan magányát.
Látszólag lényegesen eltér egymástól a két szöveg, hiszen amíg a Magyar ünnep a lehetetlennek tűnő holokauszt valódiságára figyelmeztet, addig a Völgyhíd – megtörtént esetre alapozva – érettségi előtt álló diákok zuhanását igyekszik megérteni. Figyelemreméltó egyezés azonban, hogy a Magyar ünnep és a Völgyhíd is epikus előzményekkel bír, tehát a két dráma ténylegesen a jéghegy csúcsa, s mint ilyen, joggal követelheti a kórus iróniáját vagy éppen a bábjátékok humorát. A nevetés ugyanis, mondja Bahtyin, az egyetlen olyan eszköz, amely – a tapintható közelségnek köszönhetően – képes megsemmisíteni a tárggyal szembeni félelmet és kegyeletet. Márpedig az emberiség tétlen vagy tevőleges önpusztításának feldolgozásához éppen erre van szükség.
A két véglet, a zsidók tudattalan asszisztálása saját kiirtásukhoz és a ténylegesen bábokként rángatott fiatalok tudatlan öngyilkossága között tulajdonképpen semmi nem változik, akik pedig életben maradnak, azok is legszívesebben egy kanál vízben megfojtanák egymást. Közben a szövegek egytől egyig bibliai utalásokkal tűzdeltek. Az utópisztikus, katasztrófa felé sodródó társadalmat képviselő Jeremiás kapcsán épp a lelkész, Porcelán fogalmazza meg a törékeny igazságot: „Képviselő lettél. / Ugyan mit keresel te Debrecenben? Képviselő lettél, Pesten. Aztán / Milyen isten képét viseled? / A magadét, és senki másét. Hát ez az.” [265.o.]
Ezzel szemben a Rivalda az irodalom- és színháztörténet, a drámaírók, valamint a színházak halovány érdekképviselete mellett érdemben az olvasók igényeinek kedvez, jóllehet ezért sem elmarasztalni, sem pedig méltatni nem lehet, hiszen hozott anyagból dolgozik. Amíg tehát az antológia ebben a formájában tét nélkül őrizgeti presztízsét, addig a kötetek gyanús rendben inkább a könyvtárak, semmint az olvasók polcain sorakoznak.