Jelenetek az előadásból. Középen: Zöld Csaba

Ismét egy a képeskönyv jellegű musicalekből. A másfél órás első rész informatív jeleneteket sorakoztat a közkedvelt romantikus regény nyomán, a nagyjából ötven perces második anekdotikus és humorisztikus epizódokat is megenged. Talán épp a Babérossy-melléktörténetet érdemes lett volna megkurtítani, s akkor némi dramaturgiai súlypontáthelyezéssel feszesebb lehetne a mű. Nem könnyű kérdés ez, hiszen Jókai Mór históriája oly sokszálú, hogy zenés feldolgozásából még így is csak prózai epilógussal sikerül kikeveredni (mint magának az írónak is a Végszavakkal), mielőtt a fináléra kerülne sor. Aktualitásnak elegendő maga a cím: Szegény gazdagok – de két-három szám kivételével e nevezetes szószerkezet tartalmait, a megrontó pénz negatívumait sem zsákmányolja ki Miklós Tibor szövegkönyve. Eseménykövetési nehézség alig akad. Felfigyelhetünk ötletes rímekre: a Paracelsus – textus rím nem hivalkodik, a csigolyái – rigolyái összecsengést még az énekes is kifelé, megnyomva, cinkosan dallja.

Ulmann Mónika

Rendezőművészet nem nagyon honos a Szabad Tér Színház és a József Attila Színház közös bemutatóján, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Nagy Viktor munkájának azok a sikerültebb részei, melyek a szimultaneitás vagy az átolvadás által megcikkantják, perforálják a darabos, sablonos menetrendet. A rendező nem vesződik kicsiségekkel, nem keresi a gondokat. A félig leszakadt átjáró lékébe csak az esik bele, akit sietve ki kell menteni onnan, másoknak meg se kottyan a folytonossági hiány. Átlépnek, átszaladnak rajta. Nem elegáns, ahogy részben a színészek viszegetik, gurigatják a bútorokat, részben a díszítők pattognak velük színváltozáskor. A rendezés elveti a szabadtéri szcenírozási hagyományokat, a festőiséget és a hatáskeltést. Még egy kiadós tűzesetre sem csap le a pirotechnika, a füstnek sincs kedve szállni. Pintér Tamás sem erőltette meg magát a vívójelenetekkel, Gyenes Ildikó koreográfiája csupán a pénzéhes és sötét lelkű Lapussa Jánost langaléta, groteszk senkiháziként ügyesen kikígyózó Nagy Lóránt esetében szembeszökő.

A rendezői tartózkodásból, a talán tudatos lefosztottságból nem válik formanyelv. Kattogva, szürkén halad a premier, felfutás csak a szünet előtt történik, majd a folytatás végre mindenestül élvezetesebb. Rátkai Erzsébet az élénkebb színeket féken tartó, egyszerűségükben jól szabott, képregényes jelmezei szépen simulnak Horesnyi Balázs tört romdíszletébe. A fakón zöldes-vöröses falazat palástja, a megtört hidacskára emlékeztető emeleti nyitott folyosó márványépítmények maradványaként hat, melyeket – kastélyt, templomot, színházat – éppen elnyelni készül az ítélő hegyvidéki természet. A látványt a félköríves sátorboltozat alatt a sziget fái teszik teljessé. A tér nem mindig készséges, hálószobának kongó, fogadónak kietlen, barlangnak nyitott.

Ama darabbeli előadás magányos nézője, Vámhidy Szilárd (Zentai Márk a végére egészen belemelegszik a szerepbe) engedékenyen jegyzi meg: ő toleráns a minőséggel szemben, csak tűz legyen! Ha a folyamatos lüktetés tűz, akkor Kocsák Tibor zenéje helytáll magáért. Iramot nyújt, jelleget azonban kevéssé. Nemigen használja ki a történelmi vagy lokális környezet nyújtotta lehetőségeket (még a kivégzett, vezére helyett – és nyomorúságában – önmagát feláldozó Marci haramia örökül hagyott dala esetében sem igen). A Hátszegi Lénárdot – Fatia Negrát – alakító Zöld Csaba ott válik tar, úri ördögemberből Jókai tollára valló negatív hőssé, midőn két áriára bontott fő vallomását („Él a tűz…”), a még oly gonosz, pusztító és önpusztító soha meg hátrálás himnuszát énekelheti. A gonosztevő arctakaró maszkja rémes, ám ennél nagyobb fekete sityakot nem adhattak rá, hiszen csókolóznia kell.  A kétlelkű, kétorcájú ember oldalán illúziókeltő jelenség Krassy Renáta (Henriette), aki a kényszerházasságból egy percnyi lelki tévedést kivéve mindvégig szerelme, Vámhidy oldalára vágyik. (A musical érdeme, hogy kettejükkel a végén az történik, ami.)

Puskás Péter és Gieler Csaba. Fotó: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)

A fakó rendezésben sok a fakó, sablonos színészi fellépés. Emlékezetesebb Valentin Titánia sötéten izzó Anicája a Mariórával (Miklós Eponin) és Zöld Csabával közös legátütőbb képben. Tapssal honorálandó Lengyel Kati életvidáman pergő, hírharang Főszerkesztőnője. Puskás Péter (Kálmánka, azaz később Babérossy) kétségtelenül beszökken a fiatalabb és idősebb szívekbe. Maszlay István a fekvőbeteg Lapussa Demeter életismeretet is tükröző szikkadt zsugoriságát a szoborszerűségből mindig ugyanazzal a kevés mozdulattal kiintve formázza. Vikidál Gyula (Pópa) felé árad a közönség rokonszenve. Szerepe szerint a Teremtő jóságos román szolgája azt találja mondani: a hajdani betyárok – akiknek helyébe mára a Fatia Negrának engedelmeskedő rablók léptek – derék legények voltak, mivel negyvennyolcban beálltak a szabadságharc zászlaja alá a hazát védeni. Míg a Szegény gazdagok szolidan végigszikrázik, van időnk elgondolkodni, mit jelenthetett e mondat Jókai idején s mit manapság.

Vö. Zappe László: Jókai dalban 
Éles Gergely: Mintha már hallottam volna