Horváth Csaba

De valóban ő rendezi-e mindenestül? Dánia színház, Egérfogó az egész előadás, ám nem Hamlet kapja el az úgynevezett Egérfogó-jelenetben – egyelőre a kérges lelküket szigonyozva – a meggyilkolt atyja, idősb Hamlet király vesztéért felelős bűnösöket, hanem mindvégig fogva van ő maga is a bűzlő börtönország társadalmi rácsai között. A példázatos „színészes” szcéna (itt a II. felvonás 2. színének, majd a III. felvonás 2. színének zanzája) Horváth Csaba Hamletjét a felhevült játékszervezés, a megszállott instruálás állapotában mutatja. Nem csupán bosszúálló vörös angyal: próbaruhára vetkezett dirigens is. A színészként sem gyakorlatlan, újabban inkább koreográfusként, egy új tánc(színház)nyelv megalkotójaként jeleskedő Horváth e sodró, azonnali utasításokkal és reflexiókkal teli epizódokban a legmeggyőzőbb. A valamely bokszistálló által promotált bajnokesélyes küllemét magára öltő ruganyos sportember Hamlet ekkor nem ragadhat le sem rossz hangsúlyainál, sem a dikció sűrű kisiklásainál, a zavaró bakiknál. Száguld és dörög az erkölcsében, jogaiban, érzelmeiben megsértett, egyre inkább a saját jövőtlenségébe fulladó nagy kaliber.

Zsótér Sándor Hamlet-előadása úgy tesz, mintha mese lenne (hiszen talán az is: irodalmi előzményekből és némely mitológiai elemekből itt maradt mese). Ambrus Mária díszletének közepén mesebeli váracska magasodik; ha kicsinyítenék, villanyvasút-terepasztalra kerülhetne. Balra kápolna (vagy temetőkert) kapuja; a kapuban álló, fogódzó alakot (Ophéliát) az építmény lassú ledöntésével, majd visszaállításával jelképesen el lehet temetni. Ám a halottak általában elhalálozásuk után is zavartalanul megőrzik testi funkciójukat: Ophélia – a szorgalmas irodistának tűnő, odaadó drámai munkaerő, Vándor Éva – holtan sem ért többet sorsából, mint amilyen keveset élő állapotában értett; Ömböli Pál – aki Bernardót és Osricot is játssza, sőt alighanem mást is – Poloniusként egy ruhatári kampóra akasztva pislog önnön megöletésén. E húzások nem járnak messze a diákszínházi megoldásoktól, láttukra könnyen és nem tartalmatlanul kattannak be az események, epizódok elsődleges jelentései. Nem mély: inspiratív az elgondolás.

Bakó Márta

A díszlet harmadik egysége jobbról a kisebbfajta színpadnyílásnak is tekinthető, cirkalmasan tépett nagy keret. A Színészt (amolyan összevont és női alakká tett szerepet) megformáló Bakó Márta – ódon hitelű zengzetes monológját bevégezve – e keret mögött telepszik le. Zsótér egyszerűen nem tud mit kezdeni vele, tehát arra hagyatkozik, hogy Bakó nyolcvankilenc életévének éles figyelmű bölcsessége, mellyel a történéseket sok évtizedes színpadi tapasztalat birtokában követi, önmagában is tartalom. A művésznő mindaddig (igen hosszan) várakozik őrhelyén, míg – Földeáki Nóra Sírásójának népies humorú filozófiával megoldott szószaporításakor – ráértés révén „a szegény Yorickkal”, a rég elhunyt udvari mulattatóval azonosíthatjuk őt, s ekkor már van ok és mód a jelenlét beszüntetésére, a – két hiperaktív pont között oly passzív – figura távoztatására.

A Nádasdy Ádám fordításában színre vitt, szünet nélküli Hamlet beavató jellegű. Kicsire nem néz: Hamlet atyjának szelleme maga Hamlet lenne, de mert Horváth Csabának nincs színész ikertestvére (azaz önmagával mégsem akadhat össze), Csórics Balázs veszi át az akrobatikával is jó viszonyban levő lidérckedést (amelyben persze semmi lidérckedés nem kísért). Benedek Mari elképesztően jó jelmezeinek eszement szín- és formakeveredése rávall az elvesztett személyiségekre, az általános individuális és közösségi káoszra. A többiekhez képest egészen másként, tegnapi divattalansággal öltöztetett legfőbb nőalakok más értelmezési rendben látszanak felbukkanni, mint az oly fontos epizodisták (köztük Kádas József Laertes/Guildenstern/Marcellus/Reynaldo/Cimbora fellépése volt eddig említetlen). Szabó Éva zavartan lesütött pillantású, a tekinteteket kerülő Gertrudja önmagában tiszta lefojtottsággal, mély szégyennel, azonban Krisztik Csaba formátumos, egyre bomlottabb Claudiusának szégyentelenségétől szinte függetlenül létezik. Miért Krisztik alakítja Franciscót és Fortinbrast is? – erre lehet épkézláb magyarázatokat gyártani; arra kevésbé, miért kezeli Zsótér mellékesen a trónbitorló és új neje, a király és a királyné érzelmi kötődésének hőfokát s nagy korkülönbségüket.

Középen Krisztik Csaba. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

Méltó komolyság és csibészes humor egyszerre tölti fel a vegyes benyomást keltő bemutatót. Hamlet látogatása nem vetekedhet Zsótér korábbi itteni rendezésével, Az öreg hölgy látogatásával. Az előtér sír-oltárára helyezett, szándékosan giccses róka- és vakond-kertitörpe talán a büntetését elnyerő vagy hiábavaló fondorlatosság és a mindenkire várakozó föld alatti (nem)lét feszélyezően nevetséges szimbóluma. Többet nyernénk, ha – például – Hamlet gyilkoskereső praktikája, megjátszott őrülete és Claudius karrieréhes ravaszsága, gátlástalan tombolása között gazdagabbak, elemzettebbek az átmenetek és összefüggések.

Vö. Molnár Gál Péter: Hamlet az Árpád hídnál 
Urbán Balázs: A vakond, a róka és a színház 
Markó Róbert: Minden férfi és nő 
Ugrai István: Szünet nélkül 
Bakk Ágnes: Ledarálomlennivagynemlenni avagy a mesebeli cselekvő Hamlet 
Koltai Tamás: Őrült rendszer 
Maul Ágnes: Rókavadászat Helsingőrben 
Metz Katalin: Hamlet, a rendező 
Bóta Gábor: Kémlelők és lehallgatottak országa 
Tompa Andrea: Civilitas dei. Egy nem-rendezésről 
Fáy Miklós: Ráadás és ami előtte van