 Reviczky Gábor |
Tizenkettő hosszú esztendő telt el azóta, hogy megismerkedhettünk Fikász Ferenc, alias Zimmer Feri családjával, s az eltelt évek során az 1998-as mozidarab, ha mégannyira szűk körben is, ám kétség kívül valamiféle kultuszfilmmé patinásodott. A folytatás ilyesformán elkerülhetetlennek tetszett, bizony még annak ellenére is, hogy a kevésbé jóindulatú szemlélők számára a Zimmer Feri első része már a kezdetektől többszörösen baljós alkotásnak tűnt: Reviczky Gábor színészi pályafutását, művészi fejlődését ugyanis éppúgy fenyegetően leárnyékolta ez a groteszkben utazó félburleszk, aminthogy a képességes rendező technikai újításainak és fancsalian eredeti világlátásának kiüresedését, formalizálódását is egykönnyen lehetett e filmtől datálni.
A második rész sajnálatos módon egyik fentebb említett hanyatlástörténetet sem töri meg, mindössze a cselekmény színterét helyezi át egy óvatosan, ám csupán részleges sikerrel fényképezett kastélyépületbe, ahol a történet szerint szállodát nyit az eltelt évek alatt két kisgyermekkel gyarapodó família. Itt lép akcióba a kastélyszálló sikeréért önkéntes kísértetjárásra vállalkozó címszereplő, hogy aztán átadja a feladatot egy valódi szellemalaknak, az erősen megtépázott hírnevű, többek között méregkeveréssel is megvádolt Olympia Mancininek, a törökverő Savoyai Jenő anyjának, aki épp e falak között bolyongva keresi a megnyugvást, valamint hős fiának bocsánatát. Ámde a vásznon figyelemmel kísérhető – szó szerint: szellemi – tevékenység nagyjából ki is merítette a film alkotóinak invencióját, akik az unásig ismert képi és hangi gagek (a kép lassítása-gyorsítása, a visszafelé beszéd, stb.) mellé ezúttal is mindössze a szándékosságig suta kergetőzést, valamint a hajdanvolt Csinn-Bumm cirkusz metódusán pallérozott mimikai játékokat illesztettek.
 A Fikász család a film zárójelenetében (Forrás: PORT.hu) |
A szórakoztatásra csak felettébb szórványosan vállalkozó produkció általános ernyedtsége a színészi alakítások legtöbbjén is fájón megérzik. Reviczky Gábor ugyan már-már imponáló lendülettel veti bele magát a vásári színjátszás tódító-gügyögő-gurgulázó tónusába, s remekül uralt orgánuma szinte megtévesztően modulálja bohóctréfányi szólamát, ámde a színész fizikai jelenléte, arcvonásai részint a rutin despotikus uralmáról, részint a művészi meggyőződés teljes hiányáról árulkodnak. A nejét alakító Pogány Judit még ennyi meggyőző erőről, ha tetszik, önszuggeszcióról sem tesz tanúbizonyságot: a kiváló színésznő alig pislákoló takaréklángon süti ki sertepertélésre és jajgatásra korlátozódó szerepét. A legjobb színészi teljesítménynek alkalmasint a zsigeri hitelét most is sikerrel kamatoztató Szarvas József kihízott exfocistáját ítélhetjük: figurájának esett vidékiessége, vonásainak és gesztusainak szembeszökően egybevágó jellege valószerű alakká teszi ezt a falmelléki vállalkozót és hepciáskodó vőt.
A filmbéli kastélyszállóban seregnyi kísértetlátásra érkező vendég fordul meg, s ez alkalmat kínál számos ismert színész meg kellően realisztikusnak vélt amatőr felvonultatására. A zömmel azért jobb sorsra érdemes társaságból leginkább az ezoterikus párosként fölléptetett Schell Judit és Murányi Tünde kékharisnyái méltók külön is említésre. (Az utóbbi hölgyet Mirtillnek hívják a filmben, s a névadás egyebekben is Tímár Péter erősségének tetszik: Csordásné, Tibike, stb.) Savoyai Jenő asztráltestként háborgó anyját Molnár Piroska játssza, némiképp tán maga is elcsodálkozva szerepvállalásán, ám azért így is fegyelmezett alakítást nyújtva.
Végezetül egy nyomatékosan „nem reprezentatív” adat. Jelen sorok írója a filmet a bemutató napján az egyik legforgalmasabb budapesti pláza multiplexében látta, s a nagyteremben mindösszesen öt jegytulajdonos foglalt helyet. A nyitónapról lévén szó, ezt alighanem kevesellnünk illenék, ám a Savoyai Jenő várbeli szobránál záruló „közönségfilm” bő másfél órája láttán már nem is tűnt olyan megmagyarázhatatlanul alacsonynak ez a szám.