Yves Saint Laurent (c) The Estate of Jeanloup Sieff 1971

Az aktuális párizsi kulturális élet egyik legnagyobb érdeklődésnek örvendő eseménye a francia divatház 40 évét megelevenítő Yves Saint Laurent retrospektív kiállítás, amelyre mindenképpen időt kell áldozni a kötelező körök mellett, ha a francia fővárosba utazik mostanság az ember. Divatőrülteknek különösen. De nemcsak. Az augusztus végéig látogatható emlékkiállításnak a Champs Élysée-n épült Petit Palais, a Kis Palota ad helyet. Eredetileg ez az üvegkupolás épület, akárcsak szemközti párja: a Grand Palais vagy a szomszédságukban húzódó pompás III. Sándor-híd, az 1900-as párizsi világkiállításra épült s maradt itt örökül. Pontosan ez történt az Eiffel-toronnyal vagy az idők során Orsay Múzeummá vált vasútállomással is. Szerencsés idők…

Az impozáns helyszín tehát kipipálva, a magasrangú pártfogó szintén: a francia elnökné, Carla Bruni-Sárközy védnöksége alatt nyitott a kiállítás, aki egykori topmodell lévén  személyesen is kötődik az Yves Saint Laurent márkanévhez. Ez a legelső és a legnagyobb méretű visszatekintő kiállítás, amellyel a tervező emlékének adózik a szakma: a 300 ruhamodell, kiegészítő, számtalan rajz, kroki, korabeli dokumentum, filmrészlet, az évek során használt színskálákat bemutató, már-már műalkotásszerűen párosított anyagfecnik – mind e tipikus, Saint Laurent-i divatnyelv befogadását segítik. Egy kiforrott, kerek alkotói pálya alapos dokumentációja által válik érthetővé, érthetőbbé az a stílus, melyet Saint Laurent teremtett.

YSL-tervezések a kiállításon (c) Alexandre Guirkinger (1971)

Az ifjú Yves karrierje viszonylag egyenesen, kitérők nélkül, megkockáztatom: könnyedén vezetett a csúcsra. Az akkoriban Franciaországhoz tartozó Algériában élő család elsőszülött gyermekének korai meghatározó esztétikai élményeit a színház színes kavalkádja nyújtotta, majd, amint rajzolni kezdett, cikkezett róla a helyi sajtó (pl. kosztümöket tervezett egy gyerekek által előadott helyi operalőadáshoz, illusztrációkat készített a Bovarynéhoz stb.). A tehetséges, álmodozó kamasz néhány divattervezői pályázaton díjakat nyert, ezzel párhuzamosan a francia Vogue alapító-igazgatója, Michel de Brunhoff és közte egy hosszú hónapokon át tartó levelezés indult el, akinek eképpen folyamatosan postázta ruhaterveit, és aki közeli barátja volt Christian Diornak. Brunhoff figyelt fel a Dior és a fiatal Yves krokijai közötti hasonlóságra, majd döntött úgy, hogy beajánlja a mesterhez. Yves Mathieu-Saint-Laurent innentől vált igazán az egek kegyeltjévé: 1955-ben Christian Dior műhelyében a mester asszisztense lett, onnantól pedig csak felfele haladt a társadalmi ranglétrán. Hamarosan a világ legfiatalabb divattervezőjévé vált: 21 évesen ő váltotta a szívinfarktusban hirtelen elhunyt Diort a ház élén. Első kollekcióját 1958-ban a szakma hatalmas sikerként értékelte: a Trapéz nevű kollekció vonalvezetése egy új, fiatalos és friss irányt vetített előre.

(c) Alexandre Guirkinger (1965)

A modellek könnyedségében felfedezhető volt a modern kor igénye a kényelem, a hordhatóság iránt. Ezek a kiállított ruhák mai szemmel nézve már a hatvanas éveket idézik, a fentről lefelé elszélesülő, kislányos, bájos A forma dominál bennük. A sajtó által a divat kis hercegének kikiáltott Yves ezzel lépett be a nagyok közé, s noha a Trapéz által kijelölt utat folytatta, egy későbbi bemutatója sokkolja a nagyérdeműt. A Rugalmasság, könnyedség, élet néven futó, 1960-as őszi-téli kollekció szinte csupa feketéből álló darabjai közül olyan modellek láthatóak a kiállításon, mint a krokodilbőrből készült híres motoros dzseki női bundasüveggel. A látogató számára érzékelhetővé válik az a korabeli klíma, amelyben ez a párosítás kellemetlen asszociációként hathatott, amikor a nemes bőr és az utca stílusának találkozása még nem fért bele a haute couture fogalmába. Ez a road movie-s, rosszfiús hatást keltő újítás szentségtörő tettnek minősült egy klasszikus divatháznál. A kritika ezúttal kegyetlen volt. A diadal mégis folytatódott. Az ifjú tervező 1962-ben immár Yves Saint Laurent-ra egyszerűsített névvel alapított saját divatcéget, ebben erkölcsi és anyagi támogatóként a korábban megismert, 6 évvel idősebb Pierre Bergé sietett segítségére. Bergé, a francia közélet ismert művészeti mecénása, aki akkoriban épp Bernard Buffet festő útját egyengette, aztán fél évszázadon át volt Saint Laurent üzlet- és élettársa.

(c) Alexandre Guirkinger (2002)

Saint Laurent stílusújításának meghatározó darabjai mind helyet kapnak a termekben: a kelméket óvó hangulatfényben az utca és a bálok világából egyaránt ki van állítva a Jungle lookos ún. saharienne (a szafari stílusú felső), a Mondrian-ruha, a matrjoska babát idéző kötött esküvői ruha, a tweedkosztüm, a jumpsuit (az overall és a nadrágkosztüm kereszteződéséből született darab), a fényes gombos matrózkabát, a hírhedt élénkzöld rókabunda és természetesen a nadrákosztüm, a divatzseni legnagyobb találmánya. A tervező figyelte, elemezte a nőket, a személyiségükhöz legjobban illő kényelmes viselet megtervezésén fáradozott egész pályája során. Ennek a szemlélődő folyamatnak az eredményeként menekítette át az egyen- illetve munkaruhát a női öltözködési kódexbe: a férfias öltözék magabiztosságát ajánlva fel a nőknek. Így hangolta össze zseniálisan a vidéki nénik parasztingeinek szabásmintáját a nemes selyemmel, melyből áttetsző szexis felső vált a nadrágkosztüm alatt. Ilyen a szabad, könnyed Saint Laurent-i elegancia. A hetvenes-nyolcvanas évek merész színvilága néha torokszorító: a tervező kedvenc, legtöbbet alkalmazott színe a fekete volt, emellett bőséggel vállalt be olyan meglepő színpárosításokat, mint a zöld-sárga-lila-arany-rózsaszín kombinációi, melyek nyilván nem voltak függetlenek a kor ízlésétől. A letisztult vonalú komfortos darabok ellensúlyozzák a gyakran fodortól, masnitól, válltöméstől roskadozó estélyiket, melyeket a feltűnő kiegészítők – a turbánok, ékszerek – még nehézkesebbé tesznek. Az haute couture és a prêt-à-porter harmóniája ez, mindkettő megfér a divattárban: a Dior-házból indult lehető leghaute couture-ebb  tervező az Yves Saint Laurent Rive Gauche nevű konfekciós márka 1968-as létrehozásával a modern idők igényét szolgálta az árban egy szélesebb közönség számára is elérhetőbb, egyetlen modellre tervezett üzletlánc-hálózaton keresztül árult ruhákkal.

(c) Franco Rubartelli – Veruschka (safari) 1968

Yves Saint Laurent nosztalgiával tekintett a második világháború után végérvényesen letűnőben lévő régi, bálozó elitre – ezt az érzésvilágot a kiállítás végén Az utolsó bál névvel ellátott hatalmas, csillárokkal berendezett bálteremben rekonstruálták a szervezők. A vörös szőnyeggel bevont pódium színpompázó nagyestélyis babáktól zsúfolt, ezt a képet töri meg, ellensúlyozza a nadrágkosztüm különböző változataitól  feketéllő egész falfelület. Itt a látogató a padon még egy utolsót szemlélődhet e teátrális térben, fotózni az egész kiállítás során szigorúan tilos. A restrospektív kiállítás részeként a tervező  intimebb világába is beleshetünk: láthatjuk a rekonstruált dolgozósarkot, meghallgathatjuk hogyan vallott ún. esztétikai fantomjairól egy interjúban: az operáról, Bachról, Proustról – akit olyan nagyra tartott, hogy nem szívesen nevezett meg más szerzőt, mint ihletforrást mellette -, a fekete színről, Picassóról és Coco Chanelről, akit kora legnagyobb személyiségének tartott. Yves Saint Laurent sok nő barátja, pártfogoltja volt: köztük is talán a legkedvesebb Catherine Deneuve, ő jelen volt már a kezdeteknél – a Buńuel-féle A nap szépében ő öltöztette az ifjú színésznőt -, 2002-es visszavonulásakor, amikor a divatház az haute couture tevékenységtől is búcsút vett, a show végén Laetitia Castaval együtt ő énekelt számára búcsúdalt.

A 2008 nyarán agytumor következtében elhunyt divattervező hatalmas örökségét (ötezer haute couture-modell, tizeöt ezer kiegészítő, rajzok, valamint egyéb tárgyak a divatház életéből) az itt maradt társ, Bergé ápolja a Pierre Bergé – Yves Saint Laurent Alapítványon belül. Saint Laurent imádta és értette a művészetet. Ebben tökéletesen összeillettek társával: közösen felhalmozott műgyűjteményük – a primitív, afrikai daraboktól kezdve olyan kincsekkel, mint Matisse, Léger, Braque, Brâncuşi, de Chirico, Picasso alkotásai – jelentős része tavaly került eladásra egy agyonmediatizált aukció keretében, amelyet a szakértők Az évszázad aukciójának neveztek. Bergé a bevételt részben az AIDS-kutatásokat végző Sidaction számára ajánlotta fel – melynek alapítója és igazgatója is egyben -, másik részét pedig a divatház örökségét ápoló alapítvány kapta. E nagyméretű kiállítás méltó a divatzseni emlékéhez: a kissé sötét terek tematikus rendszerén keresztül vezet végig bennünket a 40 éven – igaz, csupán franciául, bár a látvány közérthető, univerzális.

A kiállítás 2010. augusztus 29-ig látogatható.