Lágymányosi piac

Mindig érdekelt, hogy mikor következett el az a pillanat, amikor Vojnich Erzsébetnek többé nem volt szüksége a figurára, az emberi jelenlétre a képein. Nos, a győri retrospektívjén az derült ki, hogy soha nem volt rá szüksége igazán: az emberi egzisztencia univerzális nyomorúságának ábrázolásához nem feltétlenül szükséges az egyén individuális nyomorúságának ábrázolása. Miután erre nagyon korán, úgy 1985 körül rájött, az emberalakkal együtt a meleg szín is hosszabb időre eltűnt a képeiről, és kialakult az a dominánsan sötét tónusú „topografikus” festészet, amely nem az egyes helyszínek azonosságáról, hanem az ember által létrehozott civilizáció tereinek – mint szellemi, érzelmi és metafizikus térnek – a folyamatos újraértékeléséről szól.

Mivel ez egy retrospektív kiállítás, a Vojnich által alkotott térfestészetet (melyet a Szüts-Váli háromszög egyik csúcsaként szoktak emlegetni) épp a fentebb vázolt adottságokból elindulva lehet áttekinteni, esetleg visszafelé, az Esterházy palota olykor kompromisszumokra kényszerítő tereiben. A nyolcvanas évek elején, amikor Vojnich festővé vált, nem is igen volt más lehetőség egy leendő művész számára: akkoriban jelentették be, hogy az avantgárd halott, és Hegyi Lóránd épp meghirdette (piacképes) új szenzibilitás programját, amely a derűsebb oldaláról közelítette meg a hagyományos esztétikát. A nyolcvanas évek a festészet expanziójának évtizede, amikor már nem volt kérdés, lehetséges-e változást elérni a fennálló ám szétrohadt politikai rendszeren, annyival realisztikusabbnak tűnt az univerzális emberi létkérdésekben való részvétel és hozzájárulás. Ennélfogva nem meglepő, hogy a magyar festészetben kialakult az a tendendencia, amely a külvilágot alapvetően belső ügyként értékeli, és Kádár Jánosnál fontosabb szereplőnek tekinti Francis Bacont.

Reneszánsz

Vojnich korai művei ezt a helyzetet látszanak rögzíteni, az üres műtermi sarkokban vagy egy-egy fölborult bútordarab baljós közelségében elüldögélő, nem nélküli emberalakokkal. Az ötvenes évek nyugati egzisztencializmusának, Camus, Sartre cselekvő szubjektumának a belső konfliktusai szivárognak át a nyolcvanas évekbe, aminek az érzékeltetését Vojnich az új szenzibilitás élénk színekhez való vonzódásától eltérően már ekkor is visszafogottabb, tompább színekkel érte el. Ennek az egzisztencialista realizmusnak mintha csak modellje volna a kiállításon szereplő egyetlen kisplasztika, a nem pusztán mediálisan meglepetést okozó, festetlen gipsz szobrocska, a csecsemők szabályos koponyájának törékenységét fölidéző, égre tekintő emberalak. Mint aprócska rés, betekintést enged a hűvös és minimalista Vojnich egzisztencialista, sőt, talán spirituális világába.

A nyolcvanas évek ugyanakkor az egyetlen lokalizálható periódus Vojnich életében – amikor még egyáltalán leolvasható a képekről egy korszak. A Lágymányosi piac leplei (amelyek talán nem is leplek, de számomra máshogy definiálhatatlanok), még a Főiskolai tapasztalatok közelségében, semmilyen más időszakban nem készülhettek volna. Ha eklektikus korszaknak tartják is, ez még jól felismerhető eklektika. Az évtized második felétől azonban, hozzávetőlegesen a Nemzeti Galériában lévő nagyméretű Reneszánsz festménnyel és a körülötte keletkezett műcsoporttal elkezdődött Vojnich máig tartó alkotói korszaka, amelyben legfeljebb apró elmozdulások érzékelhetők – a színekkel való bánásmód, vagy az ecsetkezelés technikáját illetően. Ami nagyobb változást jelent az előzőkhöz képest, az nem pusztán csak az emberi jelenlét megszűnésével függ össze, valahogy megváltozott a lépték is, a civilizáció által hátrahagyott, kiüresedett, funkciótlanná vált vagy éppenséggel szakrális terek dimenziója kitágult. Vojnich azonban úgy viszonyul az ürességhez, mint John Cage a csendhez: ahogy nemlétezik abszolút csend, az üresség is arra való, hogy személyiségünk, érzékenységünk és kultúránk függvényében megtöltsük valamivel. Mindez nem szándék vagy akarat, hanem kondíciók függvénye – az üresség jellegét, minőségét, tragikumát vagy spirituális szintjét alapvetően a befogadó szubjektuma határozza meg. Vojnich fölkínál hozzá egy egyenletes színvonalú, „polgári” festészetet, melynek kiegyensúlyozott intellektusa megvéd (illetve mostanáig megvédett) a valóság durva, agresszív és közönséges beavatkozásától.

Európa II.

Azért használok rosszkedvű múlt időt, mert először volt olyan benyomásom az évek alatt, hogy az esztétikán kívüli antiintellektuális erők működésének nyoma meglátszik a képeken. Hogy a kontextus visszahat egy tudatosan izolált szellemi korpuszra, amely szándékával ellentétben nem tudja megőrizni depolitizált autonómiáját. A medencék esztétikájának tragikuma nem absztrahált tragédia többé, hanem kortársi dráma. Nem kalkulált, de nem is irányítható, legfeljebb aggódva lehet figyelni, ahogy a tét emelkedik.

Megtekinthető: október 26-ig. Nyivatartás: kedd-vasárnap 10-18 óráig.