Nyolcadik éve rendezik meg az iskolai szünet legvégén – nyárbúcsúztató, egyben évadbeharangozó eseményként – az egész várost megmozgató Vidor Fesztivált. A kezdeti ötletből monstre rendezvény lett: idén hatvan helyszínen csaknem négyszáz eseményre került sor, s nemcsak Nyíregyházán, hanem a megye harminchat településén is.
 Csányi Sándor és Nagy Ervin a Kaméleonban |
Délután háromtól éjfélig zsúfolásig tele van a Kossuth tér és környéke, ahol több helyszínen mindig történik valami. Utcazenészek, bohócok, élőszobrok gondoskodnak az alaphangulatról, a kicsik és nagyok naponta utcaszínházi előadásokat, jazz- és népzenei együtteseket, akrobatákat nézhetnek és hallgathatnak, sötétedés után pedig a városházára kifeszített vásznon magyar filmvígjátékok futnak. Azt, hogy a nézők melyiket tartják a legjobbnak, huszonöt önként jelentkező dönti el. Ez évben Goda Krisztina Kaméleonja kapta a Hyppolit-díjat.
A filmvetítés előtt és után jobbnál-jobb együttesek és szólisták (Juan Carlos Cácares, Oumou Sangaré, Acquaragia Drom, Trio Rosenberg, Selim Sesler, Ba Cissoko, Bollywood Brass Band, Canteca de Macao – hogy csak néhányukat említsem) koncerteztek – teljesen ingyen! S míg a főtéren a világzenei fesztivál zajlott, a teátrumot a színházi előadásokra ünneplőben érkező nézők töltötték meg. Az igazgató, Tasnádi Csaba választotta ki a tizennégy versenyprodukciót, amelyekre órák alatt elfogytak a jegyek: úgy hírlik, hogy sokan az elővétel napján már hajnalban beálltak a pénztár előtt kígyózó sorba, hogy le ne maradjanak a kiszemelt darabokról.
A fesztivál mottójában szereplő vidámság és derű jegyében a vígjátékok országos seregszemléjén a bohózattól a klasszikus komédián, a groteszken és a szatírán át a fekete humorra épülő, sprőd játékig igen széles kínálatból válogathattak a nézők. A találkozó nem tekinthető reprezentatív válogatásnak – egyeztetési, technikai, a színpadméretek különbözőségéből s egyéb okokból adódó problémák eleve megszabják a meghívhatók körét–, mégis elég pontos kép rajzolódik ki arról, hogy milyen színvonalú ma a komédiajátszásunk. Ennek számbavétele különösen fontos, hiszen a színházak műsorának nagyobb része e szélesen értelmezett műfaj körébe sorolható.
A mérlegvonás egyik lehetséges módja a zsűrizés, amikor az ítészek jutalmaznak és büntetnek: ami megüti a mércéjüket, azt díjazzák, ami nem, az elismerés nélkül marad. Itt is van zsűri, de ebben kisebbségbe szorulnak a kritikusok, hiszen a hat tag közül hármat a vállalkozó kedvű nyíregyházi bérlettulajdonosok közül sorsolnak ki, az elnök pedig közismert és elismert személyiség, de nem feltétlenül színházi ember. Idén Jókai Anna volt az elnök, s mellette három nyitott, vitára kész, biztos értékítéletű színházbarát (Dr. Hudákné Fábián Nóra tanár, Szilvásiné Bojda Márta mentálhigiénikus és Tóth Szabolcs agrármérnök) alkotta a bizottság zömét, és Sőregi Melindával én képviseltem a szakmát – úgy is tituláltak bennünket: szakírók. Tanulságosak voltak az előadások előtt, után vagy a szünetekben zajló beszélgetések, mert természetesen sok-sok részletben eltért a véleményünk, de abban alig volt különbség, hogy mit tartunk jónak, szellemesnek, megrázónak, elborzasztónak, ízléstelennek. Mert akadt ez is, az is, amaz is, sőt: meglepetés is.
 Farkasok és bárányok: Szombathy Gyula és Almási Éva |
Az előadások többségét előzetesen már láttam, ezért benyomásaimat akarva-akaratlanul az összehasonlítás árnyalja. Örömmel tapasztaltam, hogy a fesztiválon sem veszített erejéből, pontosságából, kidolgozottságából és hatásából A hülyéje (Örkény István Színház), valamint A hős és a csokoládékatona (bár a Katona József Színház előadásának díszletét a jóval kisebb színpadra alig lehetett beszuszakolni, s jócskán lecsökkent a játéktér). Mácsai Pál, illetve Máté Gábor rendezésének ereje, hatásának az a titka, hogy a szituációkat komolyan veszik, a bennük rejlő komikumot az abszurd határáig rajzolják el, a figurákat már-már karikaturisztikusan tipizálják, miközben megmaradnak a kvázi-realista kereteken belül. A két Valló Péter-rendezést nem változtatta meg a szokatlan tér: a Fogat fogért meg a Farkasok és bárányok Nyíregyházán is ugyanolyan lagymatag volt, mint saját színházában.
 A hét asszonya: Csákányi Eszter |
A hét asszonyának kifejezetten jót tett az új helyszín: a Krúdy Kamaraszínház sokkal keskenyebb, mint a Nemzeti Színház Gobbi Hilda terme, közelebb is ül a néző a színpadhoz, így még intenzívebben hatott Csákányi Eszter energiabombája. Az eset fordítottja is bekövetkezett: a záró gálaműsorban a nagyszínpadon elmondott címadó epizód hatása éppenséggel veszített erejéből. Ez persze nem befolyásolta a nézők őszinte szeretetét és csodálatát: Csákányi átváltozó képességét szűnni nem akaró tapssal honorálták. Pintér Béla legújabb darabja, A soha vissza nem térő ellenben megosztotta közönségét. A fiatalabbak jól vették Pintérék sajátos humorát, de az idősebbek nem észlelték az előadás ironikus hangvételét, ezért értetlenkedve nézték, sőt bizonyos (szexuális töltetű) epizódok miatt fel is háborodtak. Kiss Csaba Esti próbája épp ezzel ellentétes hatást váltott ki: a konzervatívabb nézőket nem zavarta az előadás vontatottsága és naturalizmusa, mert élvezték a mű atelier jellegét. Engem sem sodort magával a történetbonyolítás, de örültem, hogy Ujlaki Dénest végre jelentős szerepben látom, és jó partnere volt a fiatal Tar Renáta.
Két bohózatról érdemes külön szólni, mert e műfajnak megvannak a bevált előadássémái, s ezek a darabok csábítanak leginkább az olcsó, patentmegoldásokra. Francis Veber:
 A soha vissza nem térő |
Bérgyilkos a barátom (József Attila Színház) és Ken Ludwig: Botrány az operában (Miskolc) – mindkettő azonos dramaturgiai felépítésű, jól megcsinált bohózat, mindegyikben egymással párhuzamosan, két helyszínen zajlanak az események, s természetesen a félreértéseken alapuló helyzetkomikum adja a legfőbb humorforrást. Léner Péter, illetve az első rendezését jegyző Szirtes Gábor precízen, jó tempóban és hatásosan bonyolítja le a darabokat. Ezen belül a siker záloga és feltétele, egyben az előadás hangvételét leginkább veszélyeztető tényezője az, hogy milyen komikus a bonyodalmat okozó és végigvivő két főszereplő, s ők milyen eszközöket használnak.
A pesti előadásban Besenczi Árpád és Zöld Csaba két színészi iskolát képvisel. Besenczi ezúttal visszafogottan, éppen ezért hatásosan működteti a sok hasonló szerepében kimunkált eszközeit. Zöld Csaba viszont bravúros mozgással rajzolja el a címszereplő alakját. S ott van egy harmadik iskola képviselője is, Bodrogi Gyula, aki a boy szerepében a komédiázás magasiskoláját adja.
A miskolci előadás sokunknak kellemes meglepetést okozott. Ma már a jó ritmusú és profi cselekménybonyolításnak is örülni kell, de annak még inkább, ha egy bohózatban kordában tartott, szélsőséges, mégis egy elfogadható ízlésszinten belül megszülető alakítások dominálnak. Bár a rendező önmagával mint színésszel és a feminin londinert játszó Homonnai Istvánnal nem volt elég szigorú, a két főszereplőt, a ripacskodás-közeli komédiázást sem megvető Bakai Lászlót és Vida Pétert takarékos eszközhasználatra szorította. Ettől nem veszett el a bohózat eredendő komikuma, de a színészek mégsem kényszerültek állandóan és forszírozottan poénkodni, s egy-egy pillanatban – mindenekelőtt Vida – a kevéssé árnyaltan megírt figurák mélyebb érzéseit, már-már tragikumát is érzékeltették.
 A tizennégy karátos autó |
Mindez tökéletesen hiányzott a találkozó három olyan előadásából, amelyről a zsűror hajlandó indulatosan megkérdezni: ezek miért szerepelnek egy fesztiválon? A Szkéné Színház – Picaro Társulat Rejtő Jenő-adaptációja, A tizennégy karátos autó egész egyszerűen amatőr produkció. Egyetlen szereplő értékelhető benne, Tamási Zoltán, aki a maga sajátos stílusában narrálja az előadást. A Gáspár András és Kálloy Molnár Péter által előadott jelenetfüzér, a Csakazértisjáték (CS.A.J.) olcsó, rosszízű és a legelhasználtabb sztereotípiákat felvonultató poénkodás a színházról, a maguk szakmájáról. A legfájóbb és felháborítóbb a Turay Ida és a soproni Petőfi Színház produkciója, a Komámasszony, hol a stukker? Huszti Péter rendezésében hiába keresnénk, hogy vajon miért épp Görgey Gábor groteszk szatíráját játsszák. A színészi játékot grimaszolás, ízléstelen játék-poénok, a legelkopottabb kabaréklisék, külsődlegesség jellemzi. Míg a Rejtő-előadás hiányosságai megbocsáthatók, a másik két előadás kifejezetten ízlésromboló, destruktív produkció.
 Hű, de messze van Petuski! Az előadásfotókat Szkárossy Zsuzsa készítette |
Végére hagytam a találkozó két legizgalmasabb előadását, a Stúdió „K” Hű, de messze van Petuski!–ját és a szombathelyiek Czukor show-ját. Ez utóbbiról mindig lemaradtam, s most végre láthattam. Lenyűgözött. Nem elsősorban a show lebonyolítása, amelyet remekül reagált le a közönség, hanem az a mód, ahogy Dömötör Tamás feldolgozta, tévésítette Füst Milán Boldogtalanokját, működtette a valóság kétszeres transzponálását, s ahogy színészei viselkedtek, léteztek a kibeszélő show-ban, miközben megjelenítették a dráma alakjait is. A Petuskit láttam már, s kicsit tartottam attól, hogy a leginkább felhőtlenül kacagni vágyó közönség miként reagál a sötét drámára, Tamási Zoltán bravúros alakítására. Többségében nagyszerűen: nevettek, ahol kell, elborzadtak és megrendültek, ha annak volt helye és ideje.
A zsűri nagyobb vita nélkül, a legtöbb kategóriában csaknem egyöntetűen hozta meg döntését. A commedia dell’arte figurákról elnevezett díjakat minden megkötés nélkül adhattuk ki, tehát nem kellett ragaszkodnunk a legjobb előadás, színészi alakítás stb. kategóriákhoz. Arra számítottam, hogy a tévéből, filmekből ismert színészek, a nagynevű pesti színházak fognak tarolni, de nem így történt.
Mindenki elismerte az egyes produkciók és alakítások értékét, mégis a protokolláris tisztelet helyett erősebb volt a rácsodálkozás élménye. Így kapott díjat a Botrány az operában (Dottore), Tamási Zoltán (Capitano), és a színészek, közülük is jó pár fiatal: Csákányi Eszter (Pulcinella), Kerekes Éva (A hülyéje – Arlecchino), Pálfi Kata (Fogat fogért – Colombina), Pálmai Anna (A hős és a csokoládékatona – Smeraldina), Zöld Csaba (Bérgyilkos a barátom – Pantalone), Szabados Mihály (Czukor show – Brighella). A hat utcaszínházi produkció közül két értékelhető volt, a BAB Társulat Ludas, a Matyija meg a Szárnyas sárkányok gólyalábas Fösvény-átirata, ez utóbbinak ítéltük a Pierrot-díjat. S kreáltunk egy tizediket, az I musicanti-t, amelyet a Katona József Színház előadásának zenéjéért, dalaiért Monori András és Várady Szabolcs kapott meg.
Vö. Forgách András: A nagy vidorlás – Nulladik nap
Forgách András: A nagy vidorlás – A kezdet vége
Forgách András: A nagy vidorlás – A vak fiú
Forgách András: A nagy vidorlás – Sligovica
Forgách András: A nagy vidorlás – hetedik