Tegyük mindjárt hozzá, hogy a koncerten egyenrangú szólistaként – bár a Jarosław Thiel által vezetett együtteshez szorosabban kapcsolódva – Zbigniew Pilch hegedűművész is fellépett. A műsoron az olasz későbarokk színes concerto-irodalmának kevéssé ismert, általában könnyedebb hangvételű darabjai szerepeltek – trombitával vagy trombita nélkül.
Ha a barokk trombitára gondolunk, nyomban Bach vagy Händel egyházzenei műveinek, oratóriumainak, operáinak érces zengésű trombitaegyüttesei jutnak eszünkbe, amelyek a mennyei szférák felragyogásának pillanataiban vagy hadi- és vadászjelenetekben a tér végtelen tágasságát érzékeltetik. Ez a hangszer azonban nem egyszer szólisztikus szerephez is jutott a barokk korban, egyfelől a hangszeres és a vokális kamarazenében, másfelől pedig versenyművek szólistájaként. Miután azonban a korabeli szólórepertoár így is meglehetősen szűk, azok a trombitások, akiknek szívügye a barokk zene megszólaltatása – sokan emlékszünk még például a nagyszerű Maurice Andréra –, jobbára átiratok műsorra tűzésével vágják át a gordiuszi csomót.
 Boldoczki Gábor |
Ezt teszi a nem kevésbé nagyszerű Boldoczki Gábor is, ezúttal egy barokk zenekarral karöltve, és a concerto-irodalomra koncentrálva. A ráadásoktól eltekintve háromszor lépett a pódiumra ezen az estén Boldoczki, először eredetileg oboára, azután hegedűre, majd végül, a zárószámban, eredetileg is trombitára írt szólam tolmácsolójaként.
Mindazok kedvéért, akik esetleg azt hinnék, hogy a korhű hangszereken: vonósokon, teorbán, barokk gitáron, pozitív orgonán és barokk csembalón játszó zenekar társaságában a szólista ezt valamiféle barokk hangszeren tette, szeretném tisztázni, hogy az a meglepően kicsi, szinte játékszerre emlékeztető trombita, amelyet használt – Bach-trombitának is hívják, ilyenen játszott André is –, tulajdonképpen modern, ventilekkel felszerelt instrumentum. Ezt a hangszert pedig éppen azért konstruáltak, mert magasabb alaphangja révén megkönnyíti a nagyobb, normál hangolású – barokk vagy modern – hangszereken csak nehezen lejátszható, mert igen magas fekvésű barokk (natúr-) trombitaszólamok megszólaltatását. Mérete és ventiljei miatt nem is emlékeztet azokra a barokk instrumentumokra, amelyeket például az Orfeo Zenekar hangversenyein szoktunk látni és hallani. Ezúttal olyan modern hangszerről van szó, amelynek hangolása is a ma megszokott a = 440-es – alaphanghoz igazodik, vagyis tulajdonképpen egy ugyanilyen hangolású, modern hangszereken játszó zenekarral való együttzenélésre tervezték. Ebben az esetben ezt a problémát úgy kerülték meg, hogy a zenekar összes hangszerét egy félhanggal magasabbra hangolták a szokásosnál. Mindez természetesen nem befolyásolja a produkció művészi értékét, az azonban – különösen egy régi zenei fesztiválon – indokolt lett volna, hogy az egyébként kitűnő és kimerítő koncertismertető (Belinszky Anna munkája) tájékoztassa a közönséget a repertoár, a zenekar és a szólóhangszer bonyolult viszonyáról.
Szerencsére, mint már igyekeztem érzékeltetni, Boldoczki Gábor abszolút szuverén ura hangszerének, bármilyen fajta trombitát vesz is a kezébe. S tegyük mindjárt hozzá: a lengyel zenekar is egészen elsőrangú együttes, mind technikailag, mind stílusismeretben, mind pedig a szólistákkal – Boldoczkival, illetve Pilchhel – való érzékeny és életteli együtt zenélés tükrében. Kristálytiszta hangzásuk, az egyes szólamok összecsiszoltsága és gondos vonalvezetése, a basszus- és continuo-csoport intenzitása, valóban fundamentális szerepe, illetve a súlyok és oldások, akcentusok, dinamikai kontrasztok plasztikus érvényre juttatása tovább öregbíti a csellószólamban játszó művészeti vezető, Jarosław Thiel hírnevét. Mellesleg a modern szólóhangszer használata miatt szükségessé vált magasabb hangolás szerencsés következményeképpen a zenekar összhangzása fényesebb, dinamikailag is erőteljesebb lett, és így nem csupán hangmagasságban, de hangszínben is közelebb került a mai trombitához.
 Boroszlói Barokk Zenekar |
Azt viszont rögtön le kell szögeznünk, hogy Boldoczki Gábor nem az a rézfúvósjátékos, aki hajlamos elnyomni a korabeli, bélhúros vonós hangszereket. A legkevesebb ugyanis, amit elmondhatunk róla, hogy tetszése szerint tud piano vagy pianissimo játszani hangszerén. Továbbá tudja azt is, hogy mikor és hogyan játsszon piano vagy éppen fortissimo, hogy hogyan adjon elő éneklően széles ívű melódiát, és egy kettősverseny párbeszédszerű szakaszában hogyan visszhangozzon úgy egy hegedűfrázist, hogy eszünkbe se jusson, milyen nehéz két ennyire eltérő hangszeren ugyanúgy artikulálni egy dallamot. Vivaldi oboa-hegedűversenyében – ahol az oboaszólamot szólaltatta meg – ugyanúgy, mint hegedűversenyében – ahol a szólóhegedű szerepét vette át – úgy játszotta a más hangszerre komponált (itt-ott talán némileg módosított) anyagot, hogy azt egy pillanatra sem érezhettük hangszerszerűtlennek. A zárószámban, Giuseppe Torelli eredetileg is trombitára komponált D-dúr versenyművében viszont nagyon is érzékeltük, hogy a hangrepetíciók, a boszorkányos hatást keltő, sűrű díszítéssorok milyen erőteljesen emelik ki a hangszer karakterét.
A többi műsorszám között szerepelt Evaristo Felice Dall’Abaco egy kissé terjedelmes versenyműve két hegedű és brácsa concertáló együttesével, Vivalditól egy rövid zenekari concerto, Albinonitól egy négytételes, szonáta-szerkezetű kamaraconcerto, majd – ez volt a legemlékezetesebb – Francesco Manfredini igen inventív, változatos és expresszív g-moll concerto grossója, amelyben Pilch játékának különleges finomságával, sokszínűségével és virtuozitásával egyértelművé tette, hogy egy nagyformátumú művész minden ismérvével rendelkezik.
A véget nem érő tapsokat Boldoczki egy különösen hatásos és virtuóz Telemann-tétellel hálálta meg; s miután a közönség egy második ráadást is kikövetelt, hangszert váltott, és szokásos méretű modern koncerttrombitán a mélyebb hangok iránti igényünket is kielégítve, elénekelt hangszerén egy Vivaldi-ariosót – Zbigniew Pilch megható-könnyes hegedű-bevezetőjével.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2023. február 24.