Az előadás a mesélő fejében játszódik, ami egy sivatag. De ha azt hinnénk, hogy egy sivatag unalmas hely, akkor nagyot tévedünk. Az idősebb nézők tudják már ezt a nagy sikerű Sivatagi Show című hetvenes évekbeli természetfilmből, amely felé a Ciróka Bábszínház produkciója kikacsint, és amelyet a kilencvenes évektől fogva több százszor vetített a magyar tévé. Nem véletlenül volt ennek a filmnek olyan nagy sikere: tulajdonképpen azt a technikát vitte a szélsőségig, amelyet a legtöbb természetfilm használ, hogy fogyaszthatóvá tegye az emberek számára a természet nem különösebben érdekfeszítő jelenségeit – egy narrátort szerepeltetett, aki történetekkel egészítette ki a képernyőn látható állatok tevékenységeit, valamint emberi tulajdonságokkal ruházta fel őket, mindezt pedig a természetfilmek nagy részétől eltérően humorral és irodalmi igényességű mondatokkal tette, rendkívül közvetlen stílusban.
Ez a film inspirálhatta Varsányi Pétert is, a Tiszavirág íróját és rendezőjét. Az ő meséjének azonban két narrátora van: az egyik maga a mesélő, akinek a fejében vagyunk, és akit a szereplők története izgat elsősorban, a másik pedig, aki egy időre átveszi a szerepét, és még inkább megerősíti a természetfilmes jelleget. Ő David Ettembogyó, aki tudományos érdeklődéssel fordul a színpadi történések felé, és felteszi például azt a sokunkat érdeklő kérdést, hogy „mit keres egy szarvas a sivatagban?” És bár az előadásban szereplő három színész, Dénes Emőke, Fülöp József és Hrisztov Toma vicces dalokban (zene: Szászi Petra) meséli el, hogyan keletkezett a Nap, és mitől vannak ördögszekerek a sivatagban, kár lenne azt gondolnunk, hogy az előadás egy óvodások számára készített bevezetés a természettudományokba típusú kurzus, habár annak se lenne épp utolsó. A Tiszavirág ugyanis egy az életről szóló, életigenlő előadás, amely ráirányítja a legkisebbek figyelmét azokra az apró dolgokra, amiért élni érdemes.
Habár az óvodások biztosan nem fognak ráismerni az idézetre, a produkció eleje megidézi Beckett Godot-ra várva című művét. Két teknősbéka unatkozik a sivatagban, és abszurd párbeszédet folytat egy szülinapi megérzésről, illetve arról, hogy el kellene-e vajon menni valaki születésnapjára, akiről azt sem tudjuk kicsoda, csak az a valószínű, hogy ma tartja. Ám Beckett szereplőivel ellentétben a teknőcök útra kelnek, így végül úgy alakul, hogy mellettük mégsem megy el nyomtalanul az élet.
Fülöp József, Hrisztov Toma, Dénes Emőke. A fotók forrása: Ciróka Bábszínház
A játszók helyzetét nem könnyíti meg az a tény, hogy hárman nettó hat bábot kell mozgatniuk: a szülinapi buliba tartó teknőcökhöz (akár Dorothy-hoz úton Smaragdváros felé) csatlakozik még egy gyáva szarvas is, aki egy igazán ijesztő kaland után felbátorodik, egy tiszavirág (avagy kérész), egy ördögszekér, valamint nyomukba szegődik a gonosz Lábon Járó Koponyányi Szem. Mindez felettébb nagy pontosságot igényel a három színésztől, nem beszélve arról, hogy időnként még énekelniük, táncolniuk is kell, illetve gondoskodniuk a sivatag felé tartó meteor permanens közeledéséről.
És itt térnék ki az előadás rendkívül szellemes technikai megoldásaira. A meteor fenyegető közeledése például úgy jelenik meg képileg, hogy az azt megelőző jelenetből egy apró részletet látunk a szereplők miniatűr változataival, a hangjukat is vékonynak halljuk, miközben az űrből, a meteor szemszögéből nézünk rá a földön folyó eseményekre. A Tiszavirág azonban megmutatja azt is, mi mindent lehet pusztán hangok segítségével megjeleníteni a színpadon. A jelenet előtt, amelyben a szereplők egy barlangban a Lábon Járó Koponyányi Szem elől menekülnek, a mesélő azt kéri tőlünk, hogy csukjuk be a szemünket, és a függöny is leereszkedik. Ám az előadás arra számít, hogy a nézőtéren ülők leselkedni fognak, és meg is engedi számukra a leselkedést. Lassan újra felemelkedik a függöny, így megláthatjuk, hogyan hoznak létre a színészek egészen hétköznapi tárgyak és három mikrofon segítségével izgalmasabbnál izgalmasabb hanghatásokat.
Ez utóbbi gesztus és az előadás történetvezetése pedig bizonyos tekintetben egy irányba kanyarodik: mindkettő azt mutatja meg, hogy a dolgok, ha kicsit közelebb megyünk hozzájuk, akkor nem olyanok, amilyennek elsőre látszanak, és néha egyáltalán nem az történik, amire számítunk, előfordul, hogy érzéseink-megérzéseink becsapnak minket. És persze, az idősebb nézők sejtik előre, de szépen ki is derül, hogy a tiszavirágnak van szülinapja, vagyis a buli, ahova a szereplők igyekeznek, már tart, úgy hívják, hogy élet. Ez az élet lehet nagyon rövid, amilyen a kérészé, de lehet végtelenül hosszú is, mint a meteoré, aki megérkezik a kaktusz mellé, és egy, a Minden, mindenhol, mindenkor című film sivatagi sziklás jelenetére emlékeztető szituációban közli, hogy sokáig ott is fog maradni. Ám míg az idézett sci-fiben a jelenet a mozdulatlanságról, a közeledés nehézségeiről szól, addig a Tiszavirágban arról, hogy egy kő és egy kaktusz is tud táncolni – meg is látjuk, hogyan. Az előadás legvégén pedig a mesélő táncba hívja a gyerekeket, hogy ők is megérkezzenek ebbe az életre szóló születésnapi buliba – megható, felemelő lezárása mindez az addig látottaknak.