Azt hihetnénk, hogy A láthatatlan fénynek a II. világháború idején játszódó cselekménye jó kezekbe került a háborút követő poszttraumás stressz szindróma, valamint annak áldozataira gyakorolt hatását igencsak hiteles bemutató Peaky Blinders írójának személyében, azonban az alkotópáros az irodalmi alap helyett sokkal inkább Shawn Levy vízióját jelenítette meg.
A sorozat főként a nácik által megszállt francia tengerparti Saint Malo városában, 1944-ben játszódik, ahol a vak francia lány, Marie-Laure LeBlanc (Aria Mia Loberti), minden este illegális rádióműsort sugároz annak reményében, hogy megtalálja eltűnt apját, Danielt (Mark Ruffalo) és nagybátyját, Etienne-t (Hugh Laurie), aki a francia ellenállás tagja. Ugyancsak a városban, egy hotel romjai alatt őt hallgatja Werner Pfennig (Louis Hofmann), egy német árva, akit a rádiótechnikában való jártassága miatt kénytelen volt csatlakozni a nácikhoz. Kettejük sorsa már a kezdetektől összefonódik: mindketten a 1310-es frekvencián sugárzott rádióműsor hallgatása közben nőttek fel, amelyben a Professzor néven ismert, nyugodt hangú műsorvezető filozófián és tudományon keresztül tanított leckéket az értelemről a háttérben Claude Debussy Claire De Lune című művével. Miközben az amerikai hadsereg lassan bevonul Saint Malóba, egy ékszerészből lett náci tiszt, von Rumpel (Lars Eidinger) halálos betegségére gyógyírként tekintve megszállottan keresi Marie-t és a vélhetően nála lévő drágakövet, a Lángok Tengerét.
Sajnos a tények által némileg előre sejthető az adaptáció minősége: a közel 600 oldalas regényt Shawn Levy és Steven Knight négy epizódra zsugorította, emellett pedig Anthony Doerr semmilyen szerepet nem kapott az alkotás során. Az adaptáció több helyen eltér az irodalmi műtől, és minél látványosabban teszi ezt, annál távolabb is kerül tőle: nemcsak érzelmileg válik egyre sivárabbá, de a narratíva is egyre sutábbá lesz. A láthatatlan fény komplex karakterei, szerteágazó története Levy változatában már-már a végletekig leegyszerűsödnek, aki sajnos Doerr összetett metaforáit sem képes megjeleníteni: a többek között a reményt, a tudást, az ellenállást is szimbolizáló rádió jelentősége a készülék egy karakter általi ölelésében csúcsosodik ki.
Doerr többdimenziós karakterei a képernyőn csupán papírmasé figurákként jelennek meg: minden szereplő morálisan leegyszerűsítve, vagy csak jóként vagy csak rosszként, szinte egy-egy elvont fogalom megtestesítőjeként jelenik meg. A legszembetűnőbb példa erre Werner, aki csupán „jó náci”. Az alkotók az összes, a múltját jelentősen befolyásoló, emellett karakterét árnyaló eseményt és szereplőt kiradíroztak, emellett a fasiszta államban való felnövés tónusait is mellőzi. Holott Werner a Doerr-műben nem csupán egy eredendően jó, a zsenialitása miatt náci nevelésbe kényszerített árva, hanem egy, az iskolát az otthonából, a bányavárosból kitörési pontnak tekintő, céltudatos fiatal, aki a külföldi rádióállomásokat hallgatva szabadul fel teljesen a propaganda alól. Werner tehát teljesen kifehérített múlttal érkezik az adaptációba: habár az alkotók az empátiánkat kérik irányába, a halálesetek, amelyekért felelős, nem csupán a képernyőn nem jelennek meg, de bűnösségéről is csak igen nagy vonalakban esik szó. Sajnos a dialógusokon keresztül sem villannak meg egy-egy karakter árnyalatai: a szereplők sokkal inkább közölnek pátoszokkal és közhelyekkel teli tanulságokat és életbölcsességeket, mintsem egymással beszélgetnének.
Aki szerette az irodalmi művet, az valószínűleg kevésbé fogja tudni élvezni az adaptációt, ugyanis a narratívában, a formavilágban is könnyen talál kivetnivalót. A főként Franciaországban és Budapesten forgatott sorozat képi világa – főként az első két epizód során –olyannyira túlstilizált, hogy a valós helyszínek is digitálisnak tűnnek. Sokszor, amikor vélhetően alacsony költség- és időráfordítással járó megoldások is tökéletesek lettek volna – mint a repülőgépekből való szórólapszórás -, az alkotók a CGI mellett döntöttek, amelynek hitvány minősége igencsak szembetűnő még az avatatlan szem számára is. Ezt a hibát pedig csak tetézi a logikai és kronológiai buktatók sora. A jelenben zajló események feszültségét sokszor megtörik a rosszul időzített múltidézések, illetve azok felcserélése: mielőtt annak az információnak a birtokába jutnánk, hogy Etienne a háború után évtizedekig nem képes otthonát elhagyni, már látjuk őt a városban az ellenállás résztvevőjeként, ezáltal az agorafóbia legyőzésével járó nézői katarzis teljesen elmarad. Ezen felül több karakter jelentős döntése hatás nélkül marad, ugyanis belső konfliktusaik rejtve maradnak. Habár James Newton Howard partitúrája gyönyörű, sokszor sajnos még inkább ráerősít a sorozat melodramatikus jellegére.
Hugh Laurie
Habár Knight forgatókönyve csak sekélyen érinti a karakterek jellemét, a szereplőgárda miatt mégsem érződik üresen kongónak A láthatatlan fény. A valójában is látássérült Aria Mia Loberti, illetve a fiatalabb Marie-t alakító Nell Sutton alakításából árad a tisztaság és az ártatlanság, mindketten képesek mélységgel megtölteni a jeleneteket. Mark Ruffalóval közös pillanataik pedig az egyik legszebb és legcsodásabb apa-lánya kapcsolatot reprezentálják. A Wernert alakító Louis Hoffmann játéka sokszor fájóan naiv, mégis jelentősen hozzájárul a sorozat szerethetőségéhez.
A láthatatlan fény adaptációja a csodás forrásanyag és az erős casting ellenére sajnos művészi tévedések sora lett. Talán több epizóddal, ezáltal több idővel, vagy egy kevésbé méltatlan, az eredetihez közelítő, drámai befejezéssel kiemelkedő darabbá válhatott volna, Levy sekélyes víziója azonban a jó és a rossz leegyszerűsített küzdelmévé degradálja a Doerr-művet. És habár a színészi játék magával ragadó, a Pulitzer-díjas regény többet érdemel egy kilúgozott, felejthető hagyatéknál.